Menedék |Bokuto × Reader|

2 | Bokuto

A Fukurodani előtt álltam és csak akkor jöttem rá úgy igazán, hogy mekkora is ez az iskola.
  A reggeli készülődésem nem pont úgy alakult, ahogy szerettem volna. Sikeresen felhúztam az egyenruhámat, el is készültem, viszont kiborítottam a kiskutyámnak a tápját és össze kellett szednem. Ezt követően kicsit megégettem magamat a melegszendvics készítővel. Igazából már semmit se mertem tenni, nehogy bajom legyen belőle. Izgultam, a gyomrom görcsölt és annyira émelyegtem, hogy muszáj volt bevennem egy nyugtatót. Ryu látta rajtam, hogy mennyire félek az első napomtól, hogy kicsit megnyomkodta a vállamat, mielőtt elindultunk volna. Apa már elment, amikor felkeltem, így tőle nem tudtam elköszönni. Viszont este beszélgetett velem lefekvés előtt és akkor is próbált megnyugtatni. Reggel pedig üzenetet hagyott nekem, amiben leírta, hogy szurkol és érezzem jól magamat. Az elindulást követően közel tíz percig mentünk a motoron, de már ott voltunk a sulinál. Még fel se fogtam, hogy elindultunk, de már szállhattam is le a bátyám mögül. Az iskola előtt állva alaposan végig mértem azt és azt is, hogy mennyi diák megy be rajta, Kisebb csoportokban, egyedül és kettesével voltak az emberek. Végigfutott az agyamon, hogy vajon számomra is lesznek olyan emberek, akikkel majd iskolába tudok jönni? Képes leszek barátkozni a sok traumám után? Én tényleg bizakodtam ebben és a környeztem is azt hajtogatta, hogy rendben lesz minden. Ennek ellenére féltem. Ha az ember csalódik, megsérül, akkor a következő környezetében is ettől a fájdalomtól fog tartani. És ezzel én sem voltam másképp.

  – Bemegyek veled – jelentette ki Ryu, miközben én a nagy, fehér épületet néztem – Nem voltál még bent, szóval elvezetlek a tanáriig. Ott megvárom veled az osztályfőnököt és rábízlak.

  – Biztos nem baj? – nézte fel rá, miközben a szemöldökeim aggodalmasan húzódtak össze.

  – Dehogyis – rázta meg a fejét mosolyogva – Szeretném, ha egyben odaérnél és nem tévednél el. Valamint éreztetni akarom veled, hogy nem vagy egyedül és nem leszel magadra hagyva.

  – Nagyon szépen köszönöm – suttogtam hálásan.

Ő ellépett a motorjától teljesen, majd mellém állt és az épületre nézett.

  – Készen állsz? – kérdezte meg, még mindig az iskolai épületet vizslatva.

  – Azt hiszem.

  – Akkor indulás – mosolyodott el, lenyúlt a vállamhoz, ahol a táskám volt, elvette tőlem, majd megindult.

Esetlenül és egyben szótlanul mentem utána és siettem mellé, hogy együtt tudjunk maradni. A lépcsőn felértünk, majd beléptünk a bejárati ajtón. Ryu előre engedett és köszöntünk a portásnak. Bent hűvös volt és elég nagy ricsaj. Fél nyolc körül járhatott az óra, a diákok pedig most özönlöttek leginkább az iskolába. Szorosan mentem Ryu mellett, miközben mindenfelé nézelődtem, hogy fel tudjam ezalatt a kis idő alatt térképezni az iskolát. Sok volt a diák és mindenki csinálta a maga dolgát. Nem mentünk fel az emeletre, ehelyett a földszinten haladtunk. Hamar el is értünk egy csöndesebb részre, ahol a nagyobb bejárati ajtóra ki volt írva, hogy „Tanári". Ryu lelassított, megnézte, hogy megvagyok–e még, majd az ajtó felé fordult. Bekopogott helyettem és ezt követően vártuk, hogy valaki ajtót nyisson nekünk. Nem kellett sokáig várnunk, ugyanis pár másodperc múlva nyílott is az ajtó és egy fiatal tanárnő nyitotta ki.

  – Natsumi–senpai! – vigyorodott el Ryu, a tanárnő pedig kedvesen elmosolyodott – maga egy napot se öregedett.

  – Ryuuzaki, mi járatban itt? – kérdezte meg mosolygosan és közben lepillantott rám – Kihez jöttetek?

  – Jó napot – biccentettem – Taishiro Sakurait keressük.

  – Bent van. Egy pillanat és szólok neki – tartotta fel az ujját és nyitva hagyva a tanári ajtaját, bement szólni a tanár úrnak.