Menedék |Bokuto × Reader|

8 | Üdvözlet Nekoma

Az első hetemen hamar túlcsúsztam. Igazából azt hittem, hogy sokkalta hosszadalmasabb lesz, de nem így volt. Míg kettőt pislogtam, addigra már péntek volt és mehettünk is haza hétvégére. Tartalmas volt a hetem mind az osztály szempontjából, mind magánéleti szempontból. Nem utolsó sorban pedig lelkileg.
  A héten elmentem a lányokkal egyik délután enni egyet és kicsit körülnéztünk a plázában. Mind különböző személyiségűek, emiatt pedig féltem is kicsit attól, hogy lesznek gondok később. Az előző társaságomban is azt hittem, hogy tényleg a barátnőimnek tudhatom azokat az embereket, akik velem voltak. Viszont, amikor szakítottunk a barátommal, akkor én lettem a gúny főtárgya és teljesen viccet csináltak belőlem. Soha többet nem szeretném átélni azt, amit akkor. Egyedül Ryu volt velem, de ő is több száz kilométerre tartózkodott. Emlékszem, sokat könyörögtem anyának, hogy had ne menjek suliba, ahol látnom kell őket, sőt, egy osztályba is jártam velük. anya azonban nem hallgatott meg és mindig elküldött az iskolába. Ekkor voltam elsős és irtózatosan sokat sírtam akkoriban. Bár, nem emlékszem, hogy mikor sírtam utoljára, azt tudom, hogy egy ideje tényleg nem megy. Van, hogy bekönnyezek, de sírni képtelen vagyok. Pedig sokszor legszívesebben bőgnék a sok lelkifájdalom miatt, amit kaptam Miyagiban. Anyu, a volt barátaim és a volt barátom teljesen tönkretették az idegrendszeremet és miattuk nem vagyok képes megbízni az emberekben. Folyamatosan az leng a szemem előtt, hogy mindenki egyszer meg fogja mutatni a valódi énjét, ami gonosz. Mi lesz akkor, ha valakiben tényleg megbízom, ő viszont visszaél ezzel? nem tudhatom biztosra, hiszen akit megismersz, azt se ismered meg soha igazán. Mindenkinek van egy olyan oldala, amit nem mutat meg a világnak.
Mindenesetre beszéltem Bokutoval arról, hogy félek barátkozni, ő pedig elbeszélgetett velem. megnyugtatott, hogy ő ismeri Kaoriékat és nagyon rendes lányok. Szerintem Kaori elég felnőttes gondolkozású és soha nem tudna ártani se nekem, se másnak. Yukie elég szeleburdi lány, de Bokuto elmondása szerint árad belőle a szeretetet és a pozitivitás. Ezt én is észrevettem, mégis bennem van a félelem. Ennek ellenére próbálkozni szeretnék, hogy tényleg megismerjem őket és ne tudjon befolyásolni a múltam. A héten sok időt töltöttem el Kaorival, Yukieval és Bokutoval. Ők voltak azok, akikkel a legtöbbet beszéltem a suliban, illetve sulin kívül. Csütörtökön még Kurooékkal is találkoztunk Bokutoékkal. Aznap este játszottam velük egy meccset és kellemesen hatott a szívemre, hogy valóban nem szóltak be, vagy tettek rám „vicces" megjegyzéseket. Egymással kiabáltak, ahogy csak tudtak, de amikor rólam volt szó, akkor nem voltak annyira agresszívak. Őszintén szólva tényleg jól esett végre nem azt átélni, hogy kiabálnak veled és folyamatosan terrorban tartanak. Csütörtökön szóltak arról is a fiúk, hogy a Nekoma, ahova Kuroo és Kenma járnak, eljön a Fukurodaniba egy röplabda edzőmeccs miatt. Bokuto elhívott, hogy menjek el, ugyanis ilyenkor bárki bemehetett a suliba, hogy megnézze őket. heves bólogatás mellett mondtam nekik igent.
  A héten történt még, hogy anyával telefonáltam egyet. Felhívott, de csak azért, mert valamit nála hagytam. Kértem, hogy küldje utánam postán, mert emiatt egy dolog miatt nem szeretnék három órákat utazni és nem volt nagy tárgy. Ez nem igen tetszett neki és végül feladta, de ki kellett fizetnem a posta költséget. Mikor felhívott, hogy postára adta, összevesztünk. Én szokásosan próbáltam higgadtan kezelni a dühkitörését, viszont ő hajthatatlan volt. Üvöltött velem, teljesen kiakadt felesleges dolgokon, amit abban a két percben beszéltünk és nagyon csúnyán beszélt velem és rólam is. Ekkor jött el a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy veszekedhetek most én vele, de nem fog hatni. Sose hatott. Akármit is mondtam neki mindig, sose hallotta meg. Csak a saját maga dolgát magyarázta és kikerülte az én szavaimat. Emiatt is döntöttem úgy, hogy kinyomom őt, majd miután megszakadt a hívás, letiltottam a számát. Tudom, hogy a közösségi oldalon rám fog írni, vagy apuékat fogja zaklatni, de egyszerűen nem tudott már érdekelni. Nem éltem már vele, de még így is megfélemlített. Ott rettegtem a szobámban és féltem, hogy rosszul leszek. Annyi rosszat kellett már átélnem, amíg vele éltem, hogy annyival pánikot tudott nekem okozni, hogy telefonon kiabált velem. Este volt már, de szerencsére Ryu fent volt. Átmentem hozzá remegve és levegőt kapkodva, ő pedig nem kérdezett semmit, csak segített lecsillapítani az előtörni készülődő pánikrohamomat. Mikor ez sikeresen összejött neki, elmondtam, hogy mi váltotta ki. Ő elkérte a telefonomat és letiltotta anyagát az összes közösségi oldalon, ahol fent volt. Ő maga is letiltotta a telefonszámát a saját telefonján. Megnyugtatott, hogy most már nem kell tőle félnem és Tokióba nem fog lejönni azért, hogy balhézzon. Én ennek ellenére féltem tőle. Nem Ryu élt velem tizenegy évig és nem ő tapasztalta meg, hogy milyen, amikor mérges. Bármire képes volt olyankor, amikor elpattant az agya. A testemen lévő hegek a bizonyitékai erre.
Nem szerettem volna egyedül lenni, így Ryuval maradtam az este folyamán. Ám a napban még nem volt vége és nem volt elég, hogy anya így viselkedett velem, a volt barátaim is betaláltak. Még napközben kitettem egy képet Tokióról (egy olyat, ahol kell fel a nap és tettem oda egy giffet, hogy „home"), amire ők reagáltak. Nem is követtek engem Instagrammon már kilencedik óta, amikor elváltak az útjaink. Most mégis rámentek külön a profilomra és mind a hárman nyomtak egy nevetős reakciót a képemre. Sőt, ah ez nem lett volna elég, akkor még a volt barátom is nyomott egy nevetős reakciót rá. Miért nem tudnak békén hagyni? Ki unatkozik annyira, hogy ilyet csinál azzal az emberrel, akivel évek óta nem is beszélnek? Miért nem tudnak leállni? Muszáj nekik felhozni a múltat és tovább kínozni? Tudják jól, hogy mennyire érzékenyen érint engem, ha csinálnak valamit. Ha rám néztek a suliban, már akkor émelyegni kezdtem. Most mégis ezt csinálják. utálom ezt az érzést. Utálom, hogy még hatással vannak rám, de egyszerűen nem tudom kezelni az érzéseimet. Akik egyszer bántottak, de úgy igazán, annak a sebe valószínűleg örökre bennünk marad. Nem lehet csak úgy elfelejteni, hogy a legjobb barátaidnak hitt emberek egyik napról a másikra azokká válnak, akiktől gyomorgörcsöd van és pánikrohamot tudnál kapni. Én csak meg akartam találni a helyemet és boldog voltam, hogy olyan emberek között lehetek, akik tényleg szeretnek. De ez nem volt a valóság. Túl szép volt ahhoz, hogy a valóság legyen. Ez csak számomra volt egy igaz barátság és barátitársaság. Őket nem érdekeltem és ott rúgtak belém, ahol csak tudtak. lelkileg tönkretettek és nem érdekelte őket, hogy mit élek át. Én voltam a rossz, és néha magukat állították be a jónak, engem pedig a rossznak. Ők voltak azok, akiket „megbántottak". De mivel? Megcsalt a barátom, aki az egyetlen társaságunkban lévő fiú bátyja volt. Mindezek után a két barátnőm és a srác kinevettek folyamatosan, gúnyt űztek belőlem. A volt barátom pedig minden belsős dolgomat kiadta a kezéből a testvérének és a két barátnőmnek. Ott nevettek azon, hogy otthon milyen terrorban kell élnem és ezzel szólogattak be nekem. Magántanuló akartam lenni, de anya nem engedte. Ekkor volt az, hogy egyszer elszöktem Miyagiból Tokióba. Hatalmas nagy balhé lett belőle és amikor anya értem jött Tokióba apuékhoz, akkor nagyon csúnyán összeveszett velük és hazarángatott engem. Sose fogom elfejteni, hogy mit kaptam otthon emiatt. Senkinek nem mertem szólni róla, mert akkor csak jobban kaptam volna. Iskolába is alig mertem menni, a tesi órákon pedig inkább át sem öltöztem. Ha valaki meglátta volna, hogy az elszökésem után milyen foltok voltak a testemen, akkor azonnal szóltak volna a gyámügynek. Annyiszor akartam értesíteni a gyámügyet, de nem mertem. Annyira mocskosul féltem anyától és félek tőle a mai napig. Nem félek semmilyen állattról, se rovartól. A legnagyobb félelmem nem a sötét, a pókok vagy a magasság. Hanem a saját édesanyám. Nála jobban semmitől és senkitől se félek.
Végül az lett ebből, hogy ismét visszafojtottam egy pánikrohamot, Ryu pedig elvette a telefonom és letiltotta mind a négyet mindenhonnan. Annyira rendes volt velem és kérte, hogy próbáljak meg a jelenlegi emberekkel foglalkozni, akik körülöttem vannak. Felhozta Bokutot, hogy ő itt lesz velem és ő maga is. Nekem tényleg Ryu volt a legjobb barátom és azt akartam, hogy mindig mellettem legyen. Mindig megvédett, már, amennyire tudott és számíthattam rá. Nála jobb testvért nem is kaphattam volna az élettől.
  Minden csütörtök este történt, így pénteken kicsit nyúzottan mentem be. Kaori nem jött, mert reggel korábban be kellett mennie edzés miatt. Az első óra előtt egyedül üldögéltem a padomban, de jelenleg kellett az egyedüllét. Ennek viszont vége lett, amikor a röpisek visszajöttek a reggeli edzésről. A terem megtelt élettel és hangzavarral. Bokuto azonnal odajött, majd lehajolt, míg én ültem a széken és szorosan megölelt. Izgatottan kezdett el magyarázni arról, hogy mi volt a reggeli edzésen, én pedig csak bólogattam. Hamar kiszúrta, hogy nem vagyok túl jó kedvemben. Rákérdezett, hogy szeretnék–e beszélni, viszont én elmondtam, hogy nem szeretnék róla beszélgetni. Ő ezt megértette és még azt megkérdezte tőlem, hogy szeretném–e azt, hogy csak itt legyen velem. Ne beszélgessünk, de együtt legyünk. Erre már rábólintottam. Még volt egy negyedóra, míg el nem kezdődött az első óránk. Ő addig egy széket húzott oda hozzám, ráhajtotta a fejét a vállamra és csöndben Twitterezni kezdett. Közben mutatott pár dolgot, amit ott talált. Elolvastam őket, mosolyogtam rajtuk és kezdtem jobban érezni magamat. Én közben Instagramoztam és ugyanazt csináltam, mint Bokuto. Mire elkezdődött az óra, sokkalta jobban éreztem magamat, Bokutonak köszönhetően. A pénteki napom azzal telt el, hogy ő próbált jobb kedvre deríteni, ami össze is jött neki. Suli után vele és Akaashival elmentünk apuékhoz a kávézóba. Ők előbb elmentek, én viszont maradtam apuékkal és záráskor apuval mentem haza.