Menedék |Bokuto × Reader|

6 | A fiú, akit régen szerettem

Bokutoval elég sokáig kint voltunk a játszótéren. Kilenc óra után köszöntünk el a másiktól, jómagam pedig előbb haza is értem, mint a fiú. Otthon, míg megvacsoráztam, addig meséltem részletesebben a napomról apunak és a bátyámnak. Apu szintén evett velem, Ryu pedig addig a kiskutyámmal játszott a konyhapadlón. Figyelmesen hallgattak és láttam rajtuk, hogy valóban érdeli őket a napom. Ez még új volt nekem, ugyanis anya nem volt velem ilyen. őt nem igazán érdekelte az, hogy mi volt velem az iskolába. Ha el is mondtam neki, akkor nem figyelt rám. Viszont ez már nincs így. olyan helyen élek és vagyok, ahol tényleg szeretnek engem az emberek. Elég sokáig fent voltam, ugyanis hosszadalmasabb ideiig beszélgettünk apuékkal. Miután a szobámba mentem Axellel, Ryu bejött hozzám. Vele kicsit komfortosabban beszélgettem és szóba jött Bokuto is. Átbeszéltük a mai napot és mivel ő volt a legjobb barátom is egyben, ezért elmondtam neki, hogy mi történt. Nagyon boldog voltam, amiért Bokuto újra az életem része volt és szerettem volna, hogyha ez ezentúl így is marad. Mikor kicsi voltam és megismertem őt, akkor egy olyan oldalam is felszínre tört, amiről én magam sem tudtam. Mellette igazán önmagamnak tudtam érezni magamat. Habár csak háromtól hatéves koromig volt az életem része akkoriban, olyan dolgot adott nekem már olyan fiatalon, amit más nem tudott volna. Habár még gyermeki ésszel rendelkeztem, a családi hátterem miatt hamar rá kellett jönnöm olyan dolgokra, amik nem igazán voltak egy gyerekhez kegyesek. A szüleim távolléte, nekik a rossz kapcsolatuk és a sok magányos perc volt az, ami gyötört engem. Hamar megtapasztaltam, hogy milyen magányosnak lenni. Ryu ott volt velem, de az nem ugyanolyan volt. Neki is megvolt a saját, pici élete. Neki voltak saját barátai, nekem azonban senkim se volt. Aztán jött Bokuto nővére és végre úgy éreztem, hogy nekem is lehet egy lány barátom. Ő pedig hozta magával a kisöccsét. Folyamatosan beleremegett a szívem abba a meleg érzésbe, amit Bokuto adott nekem gyerekkorunkban. A házon kívül mindig fogta a kezemet, figyelt arra, hogy megvagyok–e és nagyon sok virágot kaptam tőle. Volt, amit könyvekbe préseltem le, hogy tovább tartsanak, de ezek a könyvek már nem voltak meg. Legszívesebben a legapróbb porszemet is megtartottam volna, amit tőle kaptam akkor. Annyira, de annyira fontos volt nekem és irtózatosan sokat sírtam, amikor anya elvitt Tokióból. Bokutot akartam. Mindig írtam a Télapónak és a Jézuskának, hogy hadd találkozzak vele újra akkoriban. lehet, hogy akkor nem kaptam ezt meg, de most igen. Több, mint tíz év után visszakaptam Bokutot, mindössze tinédzserként. Mikor realizáltam, hogy tényleg ő van előttem az osztályteremben, a szívem kicsit megállt. Nagyon férfias lett, és helyes is. Mélyebb lett a hangja, a keze pedig nagyobb. Konkrétan beleborzongtam abba az érzésbe, amikor a nagy tenyerével átölelt engem. Régen fülig bele voltam zúgva ebbe a fiúba, most pedig tizenhét éves tinédzser vagyok, ő pedig szintén ennyi idős fiú. Félek attól, hogy az érettebb énünk miatt ténylegesen olyan közel kerülünk egymáshoz, ami már nem lesz baráti. Legalábbis egyikünk oldaláról. És leginkább attól félek, hogy én leszek az, aki beleesik ebbe a csapdába és Bokutoba is. Nem elég, hogy konkrétan ő a gyermekkori hősöm, mindenkinél aranyosabb, szeretgethető, még a külsője is csodálatos. Félek, hogy mindez megtörténik, majd vissza leszek utasítva. nem nagyon akarok erre gondolni, hiszen még meg kell őt ismernem a mostani énjével. Viszont félni lehet, nem? Sokszor félnek az emberek feleslegesen és paráznak rá olyan dolgokra, amik igazából meg se fognak történni.

Reggel kicsit korábban keltem, ugyanis kivittem kicsit Axelt az udvarra, hogy el tudjon menni elintézni a mosdód ügyeit és fusson egy kicsit. Apu és Ryu mellett ez a kiskutya volt a mindenem. Tudom, sokan butaságnak tartják, de nekem ő volt Ryu mellett a legjobb barátom. Tiszta szívemből szerettem és meg akartam óvni mindentől. Még nagyon kicsi volt és ha rendesen örökbe lett volna fogadva, akkor talán még el se lehetett volna hozni őt. Viszont Axelnek sanyarúbb sorsú története van és ha nem találom meg őt, akkor valószínűleg nem lenne most itt velem. Sötétebb színű németjuhász volt és az állatorvos szerint, amikor megtaláltam, akkor lehetett körülbelül egy hónapos. Kettő hónapja találtam őt és fogadtam be, így most három hónapod körülbelül. Igazából én is majdnem utcára kerültem, amikor hazavittem és anya meglátta, de megmondtam neki, hogyha ez a kiskutya megy, akkor én is megyek az utcára. Miután apa mindezt megtudta, azonnal felhívta anyát és elmondta neki, hogyha ki mer engem tenni az utcára a kiskutya miatt, akkor le fog vezetni Tokióból Miyagiba és nem teázás céljából fogja anyát meglátogatni. Axelt rendbe hozni és orvoshoz vinni nem volt olcsó dolog, és rá is ment a nyáron és iskolaközben megkeresett pénzem fele, de nem bántam. Semmi mást nem akartam, mint az akkor egy hónapos kiskutyámnak megmenti az életét. Magamnak választottam ezt az utat, és nem vártam el anyától, hogy támogasson anyagilag benne. Sőt, nem is akartam. Én csak a saját lábamra akartam állni, megmenteni egy kicsi életet és otthont adni neki. Amúgy is már költözőfázisban voltam akkor otthonról, így anyának tök mindegynek kellett volna már lennie, hogy mit is csinálok. Ez azonban nem így volt, és nagyon kaptam azért, amiért az engedélye nélkül vittem haza egy kiskutyát. Azok a fájdalmak, amiket akkor kaptam, teljesen érdektelenek voltak számomra. Nem tudott már akkor érdekelni, ugyanis tényleg egyetlen egy dolgot szerettem volna: Axelt biztonságban tudni.
  Apuéknak egy rossz szavuk se volt arra, hogy egy kiskutyát is szeretnék magammal hozni. Igazából örültek annak, hogy találtam magamnak egy ártatlan kis lelket, aki velem lehet. Hamar megszerették, még ha csak pár napja is lakik itt hivatalosan is. Asato megengedte, hogy néha ott legyen a kávézó belső irodai részén, hogy ne legyen baja és ne legyen egyedül, míg apa dolgozik, mi pedig iskolában vagyunk. Axel elég bátortalan tud lenni, ha nem velem van, de ennek ellenére szereti apuékat. akkor szokott igazán bepörögni, amikor velem van. Az életem tudnám adni ezért a kiskutyáért és soha nem fogom hagyni, hogy bántódása essék. Nem leszek olyan, mint az előző tulajdonosa, aki csak úgy otthagyta őt egy kuka mellett. Egy vizes és dohos dobozban, ázottan, lefogyva, fájdalmasan nyüszítve és magányosan.
  Miután Axelt elrendeztem, megreggeliztem, és elpakoltam még az utolsó dolgokat is a táskámba. Apu már elment és Ryunak is előbb kellett ma mennie. Elköszöntek tőlem, én pedig elbúcsúztam a kiskutyámtól, szétpuszilgattam és elmondtam neki, hogy mennyire szeretem. Ők nem csak állatok. Ők is érzik azt, amit mondunk nekik. Tudják és érzik, ha szereted őket és azt is, ha nem. Én pedig éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok és nagyon szeretem őt. Szeretem éreztetni a szeretteimmel, hogy fontosak nekem. Ez pedig vele is így volt.
A buszmegálló nem volt messze tőlünk. Ott vártam pár percet a városi buszra és fel si szálltam rá. Sokan voltak, én viszont nézelődni kezdtem, ugyanis Kaori azt mondta, hogy ezzel a járattal jön minden reggel iskolába. Megkérdezte tegnap, hogy nem lenne–e kedvem vele együtt bejönni, én pedig azonnal rábólintottam. Éppen emiatt nézelődtem és kerestem a barna hajú lányt. Már majdnem a busz végében voltam, amikor megpillantottam. Ő azonnal észrevette, hogy nézem és egy mosoly mellett intett maga felé.