— Íme a nagy csapat! — hahotázik elégedetten Lumpsluck, amikor a szobájába lépünk, és összecsapja a tenyerét. — Nagyon örülök, hogy eljöttetek, drága gyermekeim, nagyon örülök!
Lesöpröm magamról a konfettiesőt, ami a belépésünkkor hullott ránk az ajtógerendáról, és undorodva körülnézek. Lumpsluck szobáját a többi partihoz hasonlóan tértágító-bűbájjal kezelték, ám most az egész rózsaszínre van színezve. A falakon lila és piros szívecskék díszelegnek, a plafonról füzérekben lógnak a fagyöngykupacok, és minden annyira, de annyira... csicsás, szirupos és undorítóan szerelmetes. A kajás és italos tálcákkal szlalomozó házimanók angyalszárnyakkal vannak felszerelve, Lumpsluck professzor pedig — a maga pocakos, kopasz valójában — Cupidónak öltözött. Fehér ruhában, szárnyakkal, a hátára fűzött nyilakkal teli tegezzel és íjjal áll előttünk, arcán széles mosollyal. Meglehetősen bizarr látványt nyújt.
— Uramisten, ez rosszabb, mint Lockhart Bálint-napja... — motyogja maga elé hitetlenkedve Harry.
Mélyen egyetértek, és Ron meg az ikrek is bőszen bólogatnak — sőt, ami meglepő, még Draco is. Kivételesen a griffendélesekkel pendül egy húron. Olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna — ilyenkor nagyon hasonlít az édesanyjára. Narcissának is pont ilyen az arckifejezése, ha undorodik valamitől.
— Harry! Diana! — talál meg minket elsőként Lumpsluck. — Isten hozott benneteket, isten hozott! — ráz kezet velünk. — Jóságos ég, Diana, mit hoztál magaddal? — pislog döbbenten a vállamon pihenő kígyóra.
— Lumpsluck professzor, bemutatom magának a szarvas viperámat, Chloét — mosolygok.
— Örvendek, hájas angyalka úr — sziszegi a kígyó.
— Öhm, páratlan... igazán páratlan jószág — hebegi Lumpsluck. — És mondd csak... te érted, amit mond?
— Igen.
— És az előbb, ha szabad kérdeznem, mit...?
— Üdvözölte magát. Azt mondta, nagyon örül a találkozásnak, és tetszik a jelmeze — füllentek.
— Ez igazán kedves tőle — derül fel Lumpsluck. — És mondd, szobatiszta? Csak mert nem tudom, beengedhetek-e állatot egy ilyen fontos eseményre...
— Persze, hogy szobatiszta vagyok, idióta! — méltatlankodik Chloe. — Talán jobban, mint te a vén hólyagoddal.
— Chloe nagyon értelmes — felelem —, nincsenek vele ilyesfajta problémák. Nem fog zavarni, ígérem.
— Ez esetben minden rendben! Érezd jól magad, kedves Chloe! — mosolyog a kígyóra, majd a többiek felé fordul. — Draco, Blaise, micsoda öröm! — biccent a két fiúnak. — Ó, itt vannak a kedves Adlard és Wang kisasszonyok is — mosolyog Ellie-re és Beth-re —, valamint Longbottom-úrfi és...
— Madison Turner — mutatkozik be Mad.
— Te pedig... — fordul a professzor Blaise partnere felé.
— Kirstin Williams — ráz kezet vele Kirst.
Kicsit szürreális, hogy Lumpsluck ugyan mindannyiunkat tanít, de csak azoknak jegyzi meg a nevét, akiket fontosnak tart.
— És te... — fürkészi bizonytalanul Chót.
— Cho Chang! — A hollóhátas lány megereszt egy mosolyt a bájitaltantanár felé.
Lumpsluck ragyogó arccal Hermione felé fordítja a tekintetét.
— Granger kisasszony! Milyen csodás, hogy eljött! És... nahát, Weasley kisasszony! — néz ámulva Ginnyre. — Milyen csinos! Pompás öltözet, igazán pompás... És úgy látom, Lovegood kisasszony is megtisztel bennünket a jelenlétével. Ragyogó! És... á, szervusz, Rupert! — biccent Ron felé.
Az ikrek pukkadoznak az elfojtott nevetéstől, Ron pedig pulykavörös lesz szégyenében. Hermione kedvesen puszit nyom az arcára, mire a fiú hálásan átkarolja barátnőjét.
— Na, és ti kik volnátok? — néz kíváncsian Lumpsluck a számára ismeretlen, vörös hajú ikerpárra. Azok rögtön odapattannak elé, és a kezüket nyújtják.
— Fred Weasley...
— ...és George Weasley!
— Ginny és Rupert bátyjai.
— Szolgálatára, uram!
— Ó, hát még két Weasley! — rázza meg a kezüket Lumpsluck. — Nagyon örülök, hogy megismerhetem a kedves Ginevra és Rupert bátyjait. Sokat hallottam rólatok, fiúk, a tanárok legendákat mesélnek! — kacarászik. — Mondjátok csak, igaz, hogy tavaly szabadjára eresztettetek egy csomó tűzijátékot az iskolában, a főinspektor bosszantására?
— Minden szava igaz — bólogat Fred.
— És azok az ötletes tabletták is tőletek származnak, amik betegségeket generálnak?
— Bizony — vigyorog George.
— És a minisztérium által használt páncéltermékeket is ti fejlesztettétek ki, ugye?
— Így igaz. Mi vagyunk a Weasley Varázsvicc Vállalat tulajdonosai!
— Engedje meg, hogy ajándékképpen átadjunk önnek egy Weasley-féle varázspálcát — húz elő a zsebéből egy játékpálcát George.
Lumpsluck csillogó szemmel veszi át, és suhint vele egyet. A pálca abban a minutumban gumicsirkévé változik.
— Nahát, micsoda móka! — kacarászik az öreg professzor. — Rég leptek már meg ilyen zseniális tréfával! Kérlek, tartsatok velem egy italra!
— Később találkozunk, Rupert — vigyorog kajánul az öccsére Fred, és Lumpsluck nyomában felszívódnak.
— A francba! Most már életem végéig ezzel fognak szívatni, mint ahogy Percyt a Weatherby névvel — fintorog Ron.
— Ne törődj velük! — legyint Hermione.
— Tudtam, hogy Lumpsluck imádni fogja az ikreket — jegyzi meg fojtott vigyorral Ginny.
— Hát, igen, ez sejthető volt — bólogat Harry. — Apropó, kértek valamit inni? — fordul körbe a társaságban, bár kérdését elsősorban Ginnynek címzi.
— Köszönjük, nekem jólesne! — vágja rá azonnal Cho. — Figyelmes vagy.
— Tényleg kedves felajánlás. Most, hogy mondod, én is szomjas vagyok — jelentem ki. — Luna, te? — fordulok hollóhátas barátnőmhöz.
— Én igazából...
— Luna, ugye már te is nagyon szomjas vagy? — nyomatékosítok.
— Ó! — esik le neki a tantusz. — Persze, egy vajsör jólesne.
— Jó, akkor mi lenne, ha Harry, meg mondjuk Ginny elmennének italokért, és addig mi foglalnánk helyet? — mutatok az asztalok felé.
— Szívesen segítek Harryéknek — ajánlkozik Cho. — Sokan vagyunk, sok italt kell hozni.
— Kösz, de nem szükséges — vágja rá Ginny. — Majd megkeressük Fredet és George-ot, ők segítenek. Kimenekítjük őket Lumpsluck karmai közül — már biztos halálra unják magukat az öreg mellett. Gyere, Harry! — lép az unokabátyám mellé.
— Jó ötlet, úgyis beszélnem kell Lumpsluckkal — sandít rám sokatmondóan Harry, mire alig észrevehetően kacsintok. — Hölgyem — tartja vigyorogva a karját, mire Ginny örömmel belékarol.
— Di, beszélhetnék veled? — kérdezi élesen Cho, miután eltűnnek a tömegben.
— Azt hittem, megyünk asztalt foglalni — csodálkozom.
— Majd a többiek foglalnak asztalt. Én beszélni szeretnék veled négyszemközt — most! — parancsol rám ingerülten. — Ha annyira akarod, a kígyó is jöhet — néz mogorván a vállamon pihenő Chloéra.
— Hát, jó — vonok vállat, és követem a lányt.
— Te, szerintem nincs valami jó kedve — pislog bizonytalanul a hetedéves lányra Chloe.
— Észrevettem...
Cho dühösen átcsörtet a tömegen, és az egyik eldugott sarokban szembefordul velem.
— Mégis mi a francot művelsz? — mered rám mérgesen. — Azt hittem, barátok vagyunk!
— Tessék? — rökönyödök meg. — Persze, hogy azok vagyunk. Mi a baj?
— Ne nézz hülyének! Egyfolytában keresztbe teszel nekem! Azt akarod, hogy még csak Harry közelébe se kerülhessek, és Ginevrával lehessen!
— Jé, kitalálta! — ámul Chloe. — Okos ez a lány... végül is, nem hiába hollóhátas. Hogy is hívják, Chin Chan?
— Cho Chang — súgom oda neki. — Nézd, Cho — nézek sóhajtva a lányra —, nem volt szívem a szemedbe mondani, de úgy látszik, most mégis kénytelen leszek. Harryt már nem érdekled. A vak is látja, hogy rég továbblépett, és már Ginnybe szerelmes. Te miért nem tudod elfogadni?
— Hazudsz! Ha nem érdekelném Harryt, mégis mitől féltek ennyire Ginevrával, hogy szövetkeztek ellenem? Ráadásul Lunát is belerángattátok az egészbe — mondja szemrehányóan.
— Mondjuk, ez jogos kérdés — bólogat Chloe.
— Te most kinek a pártján állsz? — sziszegem. — Figyelj — folytatom Chónak címezve —, Ginny a legjobb barátnőm, természetes, hogy kiállok mellette.
— Ez nagyon szép, és tudom, hogy tetszik neki Harry, ami szintén remek, de ő velem járt, és nekünk jó volt együtt. Szeretném, ha minden olyan lenne köztünk, mint régen. Talán még jobb is.
— Visszaszívom, amit az előbb mondtam. Ez kifejezetten hülye ötlet — állapítja meg Chloe.
— Cho... — próbálkozom, de a lány nem hagy szóhoz jutni.
— A mai este remek lehetőség, hogy helyrehozzam a dolgainkat, és újra együtt lehessünk. Nem szúrhatjátok el nekem!
— Ezt a megszállottságot...!
— Cho! — szólok rá erélyesebben. — Kérlek, ne tedd! A saját érdekedben hagyd békén Harryt, és ne próbálkozz nála! Ki fog kosarazni, és csak lejáratod magad. Ezt senki nem szeretné, se Harry, se én, de szerintem te sem.
— Utoljára figyelmeztetlek... ne állj az utamba, vagy megbánod! — rivall rám durván.
— Merlinre! — emelem a plafonra a tekintetem, és idegesen beletúrok rövid szőke hajamba. — Ahogy akarod. Leszállok rólad, nem „akadályozlak" tovább — rajzolok idézőjeleket a levegőbe. — De ha rosszul sül el az estéd, ne mondd, hogy nem szóltam előre — fordulok sarkon, és otthagyom a makacs hetedévest.
— Szegény — csóválja a fejét Chloe. — Ennek az egésznek csúnya vége lesz...
Az asztalokhoz visszafelé menet kis híján nekiütközök Dracónak.
— Mi volt? — néz a szemembe aggódva. — Már nem tudtuk, mi lehet veled, így utánad indultam. De látom, megvagy — mosolyodik el megkönnyebbülten.
— Mitől féltetek, hogy Cho elrabol és kivégez? — kacagok fel.
— Egy dühös nő bármire képes — jegyzi meg bölcsen —, ő pedig elég pipának tűnt.
Elnevetem magam.
— Igaz mondás! — kacarászik Chloe. — Mifelénk úgy is mondják, hogy egy dühös vipera bármire képes. Bár, ha belegondolunk, a dühös nők eléggé hasonlítanak a viperákra.
Még jobban nevetek. Draco értetlenül néz rám, mire elmagyarázom neki Chloe fejtegetését. Ő is jót derül rajta.
— Na, és mi lett Changgel? — kérdezi.
— Megbeszéltük a helyzetet... úgy-ahogy — húzom el a számat.
— Mi volt a baja? Csak nem Potter? — vigyorodik el kajánul.
— Ez a fiú aztán tud! — tátja el a szájat a szarvas vipera.
— Mi a...? — esik le az állam. — Honnan veszed?
— Eltaláltam, mi? — húzza ki magát büszkén. — Lássuk csak... Chang nyilván még mindig érez Potter iránt, azonban Weasley-barátnőd is szemet vetett rá, te pedig nyilván az ő és az unokatestvéred érdekeit véded, mivel Potter nyilvánvalóan le se veszi a szemét a kis vörösről.
— Azta! Ez aztán a pontos megfogalmazás!
— De hát... honnan...? Hihetetlen vagy — csóválom a fejem.
— Nem nagy ügy, még Lovegood is összerakta a történetet — von vállat.
— Luna eszesebb, mint hinnéd — rázom a hüvelykujjam. — Nem véletlen van a Hollóhátban. Egyébként, ő közelebbi barátja Harryéknek, te pedig...
— Úgymond az „ellenségük" vagyok — rajzol idézőjeleket a levegőbe —, tudom. De mondtam már, hogy minél inkább megismered az ellenségeidet, annál inkább előnyben vagy velük szemben?
— Öhm... végül is, ez igaz — makogom zavartan.
Ilyenkor mindig felszínre tör a fejemben a gondolat, hogy vajon én is az ellensége vagyok? Ezért tart közel magához?
— Talán vissza kellene mennünk a többiekhez — mondom csöndesen, lehajtott fejjel.
— Mi a baj...? — emeli fel az állam, és szürke tekintetét zöld szemeimbe fúrja.
— Semmi...
— Tipikus női válasz — forgatja a szemét, mire akaratlanul is sikerül nevetést kicsalnia belőlem — ismét.
— Már megint azon agyalsz, ugye? — néz rám aggódva Chloe. Alig észrevehetően bólintok.
— Én csak... — sóhajtok. — Nem fontos. Menjünk, a többiek már biztosan várnak — terelem a témát. — Én pedig éhen halok.
Ez tulajdonképpen még igaz is.
— Na, és hol hagytad Changet?
— Hát, izé... szerintem ő elment megkeresni Harryt — grimaszolok.
— Komolyan? — képed el. — Ostobább, mint hittem. Utánuk kell mennünk, nem akarok lemaradni a műsorról!
— Hé! Te meg mégis miről beszélsz?
— Látni akarom, ahogy Weasley-barátnőddel kinyiffantják egymást, Potter pedig kiadja az útját Changnek — dörzsölgeti a tenyerét.
— Ú, én is meg akarom nézni! — csillan fel Chloe szeme. — Légyszi, Di, legyünk ott!
— Borzalmas vagy! — méltatlankodom Dracóra nézve. — Te is — pillantok Chloéra.
— Ne mondd, hogy te nem vagy rá kíváncsi — kacsint.
— Hé! A kacsintás az én védjegyem! Egyébként pedig... túl jól ismersz — húzom össze a szemem. — Persze, hogy az első sorból akarom követni az eseményeket!
— Akkor, gyere! — ragadja meg a kezemet, és magával húz. Az érintése hirtelen ér, ám kifejezetten kellemes. Annyira meglep, hogy mukkanni se merek, gondolkodás nélkül követem. Közben majd' kiugrik a helyéről a szívem.
Összevissza forgatjuk a fejünket, de sehol nem látjuk Harryéket. Helyettük viszont Lumpsluckba botlunk.
— Diana, te kis csibész! — állít meg.
Draco azonnal elengedi a kezem.
— Professzor! — Mosolyt erőltetek az arcomra, elvégre, nekem is meg kellene próbálnom kiszedni belőle azt a bizonyos emléket — habár, jelen körülmények között ez köt le a legkevésbé.
— Nem is mesélted, hogy társtulajdonos vagy a Weasley Varázsvicc Vállalatban — rázza az ujját szemrehányóan —, ráadásul Göthe Salmanderrel együtt! Tudom, hogy tanított téged, de erről te említést se tettél! Ejnye, lányom, igazán mondhattad volna.
— Sajnálom — szabadkozom —, valahogy sose jött szóba, nekem pedig nem jutott eszembe. Tudja, az RBF-évemben vagyok, lefoglal a sok tanulás, meg minden egyéb... kicsit szétszórt vagyok mostanában.
— Fátylat rá! A Weasley-fivérek elmeséltek mindent! Igazán zseniális fiúk, sajnálom, hogy nem taníthattam őket.
— Ön mikor állt munkába a Roxfortban? — kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve. — Rengeteg tanítványáról mesélt már, akik különböző életkorúak voltak, de a pontos időt sosem említette.
— Ó, én már nagyon régóta vagyok tanár — néz maga elé nosztalgikusan Lumpsluck. — Talán el se hiszitek, de néhány jelenlegi pedagógusotokat is oktattam — például Piton professzort és McGalagony tanárnőt is.
— Hogy mi van!? — rökönyödik meg Chloe.
Dracóval tátott szájjal nézünk össze. Mondjuk, az nem ért váratlanul, hogy Pitont tanította, hiszen a házvezetőtanárunk Harry szüleivel egyidőben járt a Roxfortba, de az meglep, hogy McGalagonyt is. Jó, igaz, annyira azért nem öreg a tanárnő — viszont a Pitonnál idősebb generáció tagja. Mi van, ha...?
— Bizony ám! — folytatja Lumpsluck. — Dumbledore professzor és én is tanítottuk őket. Páratlanul tehetséges diákok voltak! Bár Minerva nagy sajnálatomra nem mardekáros volt, és nem a bájitaltan felé orientálódott, de ritkán találni manapság még egy olyan erős és ügyes boszorkányt, mint ő.
— De Piton professzor és McGalagony professzor nem egyidőben jártak a Roxfortba, ugye? — tapogatózom óvatosan.
— Ó, dehogy! — kacarászik a hasát fogva Lumpsluck. — Perselust már Minerva is tanította.
Aha! Kibújt a szög a zsákból. Ezek szerint McGalagony professzor Voldemorttal egyidőben járhatott a Roxfortba... Ezt Lumpslucknak is elhintem.
— Úgy hallottam, McGalagony professzor idejében járt az iskolába Voldemort is. Igaz ez? — kérdezem. — Vagy megint tévedek a generációkat illetően?
Lumpsluck összerezzen, és elkomorodik a név említésére.
— Nem... nem teljesen, Diana. Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén hamarabb érkezett a Roxfortba, mint Minerva. Nem hinném, hogy ismerték egymást.
— Milyen diák volt Voldemort? — kérdezem kíváncsian. — Bocsánat — kapok észbe —, csak tudja...
— Nem kell szabadkoznod — legyint a professzor. — Természetes, hogy kíváncsi vagy, elvégre, még ha távolról is, de a vér összeköt benneteket, Mardekár utódjait. Őt, Akit Nem Nevezünk Nevén, akkoriban még Tom Denemnek hívták, és nekünk, a tanárainak sejtelmünk se volt, mennyire veszélyes lehet. Tévedtünk vele kapcsolatban — beleértve jómagamat is. Tom Denem csendes, jóvágású fiú volt, kiváló tanulmányi eredményekkel, és olyan mágikus képességekkel, ami keveseknek adatik meg. Ő később sajnálatos módon rosszra használta ezt. Merem remélni, hogy te nem teszel így — néz rám komolyan.
— Dehogy, eszemben sincs! — tiltakozom. — Épp azért szeretnék minél többet megtudni róla, hogy még véletlenül se lépjek arra az útra, amire Voldemort — valamint, hogy legyőzhessük őt.
— Értem... — dörmögi Lumpsluck.
— Mostanában Harrynek sokszor fáj a sebhelye — füllentem. — Összeköttetésben van általa Voldemorttal, tudja?
Lumpsluck döbbenten rázza a fejét.
— Harry azt mondta, néha belelát Voldemort érzéseibe és gondolataiba... és szerinte a célja legyőzni a halált. És úgy látszik, jó úton halad, hisz' egyszer már visszatért. Mi van, ha nem lehet elpusztítani? — nézek tettetett kétségbeeséssel Lumpsluckra.
— Jól játszod a szereped — dicsér meg Chloe. Draco csak értetlenül figyeli a beszélgetést.
— Senki sem halhatatlan. — Lumpsluck kínosan feszeng. — Valahogy mindenkit el lehet pusztítani.
— De hogyan lehetne elpusztítani Voldemortot? — színlelek töprengést. — Ha már egyszer vissza tudott térni, nyilván alkalmazott magán valamilyen sötét varázslatot. Ki tudja, hányszor lenne még képes erre?
— Hát, igen... Erről talán Piton professzort kellene kérdezned — hárít Lumpsluck. — A sötét varázslatok kivédése az ő asztala.
Úgy döntök, nem feszítem tovább a húrt. Beletörődök, hogy Lumpsluckból ennél többet ma nem fogok kiszedni. Már így is lehetséges, hogy gyanút fogott. De azért még adok egy végső löketet.
— Igaza van, meg is kérdezem majd — biccentek. — Nagy szükségünk lenne erre az információra Voldemort legyőzéséhez.
— Igen, valóban... — Lumpsluck gondolkodni látszik. — Ha megbocsátotok, lenne egy kis dolgom — menti ki magát a helyzetből, és elszelel.
— Mi volt ez? — néz rám döbbenten Draco, miközben mi is továbbsétálunk.
— Az, amit láttál, semmi több — felelem, a kelleténél talán kissé hűvösebben.
— Én ezt nem veszem be. Felismerem, ha nem mondanak teljesen igazat.
— Nem akarok róla beszélni, oké?
— Világos — emeli fel a kezét védekezően Draco. — Vettem az adást, nem az én dolgom.
Ezután kicsit távolságtartóbbak vagyunk egymással, amit kifejezetten sajnálok — holott ez kéne, hogy legyen az eredeti célom, nem? Mégis, újra és újra meghiúsul, bármit teszek.
Ha Draco Malfoy közelében vagyok, egyszerűen elgyengülök. Ma is, amikor megfogta a kezem... nem akartam elhinni. Egy részem legszívesebben sikítana örömében, és átölelné az egész világot, a másik részem viszont észveszejtve menekülne a veszélyforrás elől, hisz' lehet, hogy a gesztus nem őszinte, sőt, a gyilkosságomhoz vezet. Szívem szerint elmondanék neki mindent, de a józan eszem tudja, hogy nem lehet.
Szerencsére van, ami elterelje a figyelmemet a fiúról — kezdődik ugyanis a Cho-Harry-Ginny műsor. Ahogy várható, a partin jelenlévő fiútársaság nagy része Ginnyn legelteti a szemét, de ő nem törődik mással, csak Harryvel. Vidáman csevegnek az egyik oszlopnál.
— Bocs, de nem úgy volt, hogy hoztok italt? — állít melléjük csípőre tett kézzel Cho. — És hol van Fred meg George?
— Már elvitték az italokat az asztalhoz. Nem találkoztál velük? — kérdezi Ginny. — Praktikus módon megoldották a dolgot lebegtető-bűbájjal.
Cho csak némán tátog.
— És ti... ti miért nem jöttetek vissza?
— Beszélgettünk — feleli Harry.
— Ha ez nem lenne elég egyértelmű — teszi hozzá Ginny.
— Öhm, igen? Nos, én is beszélni szeretnék Harryvel.
— Beszélj — von vállat Ginny.
— Nélküled — teszi hozzá Cho.
A vörös hajú lány felvonja a szemöldökét.
— Mi baj van, Cho? — ráncolja a homlokát Harry. — Miért akarod elküldeni Ginnyt?
— Személyes jellegű dologról szeretnék beszélni — mondja makacsul a hollóhátas lány.
— Szánalmas... — horkant fel Ginny.
— Tessék? Hogy mondtad? — emeli fel a hangját Cho.
— Azt mondtam, szánalmas vagy. Egész este Harry körül legyeskedsz, minden alkalmat megragadsz, hogy megkörnyékezd.
— Ugyanezt rólad is elmondhatnám! — mutat rá Cho.
— Hogy nyomulok? — kacag fel Ginny. — Nem hinném. Kettőnk közül te vagy az, aki meghívatta magát a partira. Annyira kétségbeesetten kapaszkodsz Harrybe, hogy az már szánalmas.
Cho dühében előrántja a pálcáját, és kilő egy rontást Ginny felé, de Harry gyorsan reagál és kivédi.
— Elment az eszed!? — ripakodik rá a hollóhátas lányra.
— Én... én... — makogja riadtan Cho, és könnyek buggyannak ki a szeméből.
— Álljatok le mindketten! — kapkodja a tekintetét a két lány között az unokabátyám.
— Harry, kérlek bocsáss m... — rimánkodik Cho.
— Kérlek, menj el — mondja halkan Harry.
— H-hogyan...? — A lány a könnyei között csuklik egyet.
— Kérlek, menj el — ismétli határozottan az unokabátyám. — Köztünk már régóta vége mindennek. Sajnálom, ha nem vetted észre — fixírozza a cipője orrát.
Cho megfordul, és sírva kirohan a helyiségből. Elkáromkodom magam.
— A francba!
— Nem ezt akartam — néz fel kétségbeesetten Harry.
— Ne emészd magad — teszem a vállara a kezem. — Te tapintatos voltál. Azt hiszem, jobb lesz, ha utánamegyek.
Otthagyom Dracót, Ginnyt, Harryt, mindenkit (csak Chloét viszem magammal), és a hollóhátas lány keresésére indulok. Azonban az ajtó előtt nem sokkal Cormac McLaggenbe ütközök.
— El az útból! — lököm mellkason. Chloe dühösen sziszeg.
— Hékás! Udvariasabban, Dursley!
Vihogást hallok. Pansy Parkinson lépked a fiú mellé. Cormac kaján vigyorral karolja át. Leesik az állam.
— Várjunk csak! Ezek együtt jöttek? — hitetlenkedik Chloe. — Ez már tényleg mindennek a legalja.
— Egyetértek...
— Nem csoda, hogy ilyen széles testtel nincs helyed a tömegben, Dursley — vinnyogja Pansy. — Nem félsz, hogy nem fogsz kiférni az ajtón?
Megforgatom a szemem.
— Megoldom, Parkinson. Még nem ettem semmit, úgyhogy ha befértem, ki is fogok férni — vágok vissza. — Viszont a helyedben én vigyáznék, nehogy túl magasan hordjam azt az otromba nagy orrom — még a végén beleütközik az ajtógerendába.
Látszik, hogy a lányból bármelyik pillanatban kitörhet a visítás, így Cormac gyorsan betapasztja a száját egy csókkal.
— Fúúúj! — csukja be a szemét Chloe. — Ez volt a legundorítóbb dolog, amit életemben láttam! És ezzel sokat mondok, mert én neveltem Szilvesztert. Annyi sárkánykakiban volt részem, hogy csak na!
— Ne is figyelj rá, édes — duruzsolja Pansynek Cormac, amikor különválnak. — Tökéletes a tested — simít végig a hátán.
— Elengednétek? — lökdösöm félre őket. — Képzeljétek, nem vagyok kíváncsi rátok. Sziasztok!
— Hányingerkeltő páros! — méltatlankodik Chloe.
— Talán féltékeny vagy? — szól utánam Cormac kaján vigyorral.
— Hogy mi van? — háborodik fel a szarvas viperám. — Barom!
— Ugyan, kérlek — fordulok vissza lenéző mosollyal.
A fiú tesz felém néhány lépést, és megragadja a karomat.
— Képzeld, Pansy önként adja be a derekát — súgja a fülembe —, ha érted, mire célzok.
— Fantasztikus — mosolygok a képébe. — Jó látni, hogy találtál magadnak szajhát.
Egy pillanatra eltorzul az arca, de aztán zavartalanul folytatja.
— Azt hiszem, élvezetes esténk lesz.
— Legyetek boldogok egymással — biccentek türelmetlenül. — Elengednéd a karomat?
— Tudod — húz közelebb magához —, még mindig meggondolhatod magad az ajánlatomat illetően. Vadítóan festesz ebben a ruhában... Miért ne fokozhatnánk a gyönyöröket? Csak egy szavadba kerül, hogy csatlakozz hozzánk. Biztos vagyok benne, hogy Pansy tud osztozni.
Ezzel a kijelentésével betelik nálam a pohár. A kezem Cormac arcán csattan. A fiú magtántorodik az erős pofontól, és kis híján elesik. A tőle nem messze álló barátnője tartja meg, aki mit sem hallott a beszélgetésünkből.
— Megvesztél, Dursley!? — rikácsol. — Úristen, Cormac, jól vagy? — simít végig a fiú arcán. A tenyerem piros nyomként ég a bőrén. Mindketten vérben forgó szemekkel merednek rám.
— Ezzel tartoztam — biccentek Cormac felé, azzal a padlóra köpök, és elhagyom a termet.
— Nagy voltál — sziszegi elégedetten Chloe. — Jól elintézted azt az alpári, tahó, műveletlen, ösztönlény, utolsó, tuskó...
— Azért levegőt is vegyél — kuncogok.
— ...barmot — fejezi be a kígyó.
— Látod? Tudok vigyázni magamra — kacsintok.
Némi keresgélés után végül rálelek Cho Changre. Egy eldugott folyosó padján ül, arcát a tenyerébe temeti és zokog. Halkan odasétálok mellé.
— Leülhetek? — szólalok meg félénken.
Összerezzen, és az arcát fedő könnyfátyolon át felnéz rám. Erőtlenül bólint. Mellé telepedek, és esetlenül átkarolom.
— Sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. Harry se akarta. Ha ez megnyugtat, eléggé bántja a dolog. De az érzésein sajnos ez sem tud változtatni.
Cho zokogva borul a nyakamba.
— Én akkora hülye vagyok!
— Sss! — simogatom a hátát. — Semmi baj.
Amikor végre lenyugszik kicsit és összeszedi magát, akadozva beszélni kezd.
— Igazad volt, Di. Végig igazad volt. Sajnálom, hogy nem voltam képes belátni ezt, és olyan hülyén viselkedtem. Most sikeresen lejárattam magam mindenki előtt, épp ahogy megjósoltad.
— Elfelejtik — teszem a vállára a kezem. — Nyugalom, egy hét, és senki nem fog rá emlékezni — a társaságunkon kívül, persze.
— Bocsánatot fogok kérni mindenkitől — fújja ki az orrát —, főleg Harrytől és Ginevrától. Olyan jól mutattak ma együtt, annyira remekül megvoltak... mintha egymásnak teremtették volna őket. Féltékeny lettem. Talán nem is azért, hogy Harry nem lehet az enyém. Irigyeltem őket, amiért így egymásra találtak. Nem tudom, valaha lesz-e ilyen ember az életemben, akit ennyire nekem szántak.
— Fel a fejjel! Biztos lesz — biztatom. — Csinos és okos lány vagy, előtted az élet...
— Okos? — kacag fel keserűen. — Hiszen ahogy az utóbbi időben viselkedtem... nem volt valami racionális. Görcsösen kapaszkodtam a hitbe, hogy Harryvel nekünk együtt kell lennünk. Pedig az igazat megvallva, nem voltunk jó páros. Sokat veszekedtünk, és sohasem voltunk annyira egy hullámhosszon, mint ő és Ginevra. Hazudtam neked erről, de tulajdonképpen még magamnak is. Nem voltam hajlandó belátni, hogy talán már nem is vagyok szerelmes Harrybe, csak azért akartam visszaszerezni, mert amióta szakítottunk, nem találtam jobbat. Arra figyeltem, nekem mi a jó, és közben észre se vettem, mi lenne jó neki. Ez nem volt helyes. Én vagyok a legostobább hollóhátas — temeti a tenyerébe az arcát.
— Dehogy vagy a legostobább hollóhátas! — fordítom szembe magammal. — Hiszen bevallottad, hogy hibáztál, hogy tévedtél. Hidd el nekem, nem sokan képesek erre. Bölcsebb nem is lehetnél, Cho Chang — mosolygok rá.
— Komolyan így gondolod? — kérdezi elkerekedett szemmel.
— Bizony — bólintok.
Hálásan átölel.
— Köszönöm, Di! Most már sokkal jobban érzem magam.
— Na, és hogyan tovább? Visszajössz a partira? — kérdezem, mikor elenged.
— Nem hiszem — húzza el a száját. — Az lesz a legjobb, ha visszamegyek a Hollóhát klubhelyiségébe. Majd holnap reggel beszélek külön-külön Harryvel és Ginnyvel.
— Tedd azt — bólintok. — Kitartást — kacsintok. — Ha gondolod, elalvás előtt esetleg nézz el még a konyhára. A Hugrabug klubhelyiségének folyosóján van egy festmény egy gyümölcsöstállal. Csiklandozd meg rajta a zöld körtét, és megnyílik a titkos ajtó. A konyhában lévő házimanók biztosan tudnak még neked készíteni egy forró teát. Attól én mindig jobb kedvre derülök — kacsintok.
— Kösz — ereszt meg felém egy halvány mosolyt. — Hát, akkor... további jó mulatást neked! — emelkedik fel a padról.
— Nem tudom, mennyire lesz jó — húzom el a számat. — Amúgy sem rajongok a Valentin-napért, de épp most jelent meg a volt barátom az új barátnőjével, Pansy Parkinsonnal — fintorgok.
— Cormac McLaggen és Pansy Parkinson, együtt? — tátja el a száját.
— Undorító — sziszegi Chloe, aki eddig nem szólt bele a beszélgetésbe. — Beleégtek a retinámba...
— Úgy tűnik — felelem keserűen.
— Idegesítenek téged? — kérdezi együttérzően Cho.
— Nem jobban, mint általában — legyintek. — Azt abszolút nem sajnálom, hogy már nem én vagyok Cormackel, sőt, örülök neki... rühellem őt és Parkinsont is. Szépen megtalálták egymást, mint zsák a foltját.
— Hát, igen, nekem sem a kedvenc embereim — csóválja a fejét Cho.
— Cormacnek ma megint sikerült felhúznia a megjegyzéseivel — dühöngök. — Állítólag ma este Pansy „beadja neki a derekát" — rajzolok idézőjeleket a levegőbe egy grimasz kíséretében —, és Cormac nagy kegyesen felajánlotta nekem, hogy rendezzünk édeshármast.
— Nem mondod komolyan! — vág felháborodott képet Cho. — Mekkora egy szemétláda!
— Ne aggódj, rendes mugli születésű boszorkány vagyok, kapott tőlem egy hatalmas pofont — vigyorodok el. — Ez kijárt már neki.
— Óriásit csattant! — vihorászik elégedetten Chloe.
— Helyes — mosolyodik el Cho. — Régebben engem is megkörnyékezett, de szerencsére aztán jött Cedric, majd Harry, így békén hagyott. Lehet, hogy neked is kellene már egy pasi — hunyorog vidáman. — Ne vedd támadásnak, de úgy látom, Draco Malfoyjal alakul köztetek valami.
— Hát, nem tudom... — felelem bizonytalanul.
— Szerintem más is így látja — mosolyog a lány. — Nem gondolkodtál még azon, hogy Pansy és Cormac a kapcsolatukkal talán csak Dracót és téged akarnak féltékennyé tenni?
Elhűlve nézek rá. Végül is, ebben van valami...
— Mindenesetre, én drukkolok nektek Dracóval — folytatja biztatóan Cho. — Na, nem tartalak fel tovább, megyek teázni. Kösz a tippet, Di! — mosolyog hálásan, azzal távozik.
Gyomorgörccsel megyek vissza a partira. Hamar megtalálom, akit keresek — Draco magányosan ácsorog egy félreeső helyen.
— Szia! — lépek hozzá.
— Oh, szia — biccent.
Egy darabig kínosan ácsorgunk egymás mellet. Végül ő töri meg a csendet.
— Még nem is mondtam, milyen csinos vagy.
— Kösz — pirulok el.
— Hogy mentek a dolgok Changgel?
— Azt hiszem, sikerült megnyugtatnom.
— Különleges képességeid egyike — néz rám enyhe félmosollyal a fiú. — Sokszor én is tőled kaptam erőt.
Harry is valami ilyesmit mondott — hogy erőt tudok adni másoknak. Nem tudom, nálam ez ösztönös.
— Láttad Pansyt Cormackel? — kérdezem halkan.
— Hogyne láttam volna! — legyint. — Elég látványosan falják egymást, mindenki szeme láttára. Kicsit olyan, mintha tanórát akarnának tartani smárolásból. Én meguntam őket, és odébb jöttem.
— Nem zavart téged?
— Ugyan már! Szánalmasak...
Fellélegzek.
— Az jó, mert engem sem érdekelnek különösebben. Cho szerint viszont minket próbálnak féltékennyé tenni.
— Hadd próbálkozzanak! — vigyorodik el kajánul a fiú. — Nem fog sikerülni.
— Az biztos! De Cormac engem mással húzott fel — dohogok. — Állítólag ma édes kettest tartanak Pansyvel, és felajánlotta, hogy tartsak velük, és bővítsük ki hármasra...
Dracónak ökölbe szorul a keze.
— Megölöm... — sziszegi összeszorított fogakkal.
— Nyugalom! — teszem a vállára a kezem. — Lekevertem neki egy taslit.
— De még mekkorát! — bólogat Chloe.
Draco halványan elmosolyodik.
— Megérdemelte...
— Figyelj, izé... — kérdezem félszegen. — Akkor nincs harag?
— Miért lenne? — fürkész érdeklődve.
— Hát, mert nem mondtam el neked, mi dolgom Lumpsluckkal. Hidd el, ha tudnám, én...
— Felesleges magyarázkodnod — int le. A hangjában keserűség bujkál. — Világos, hogy nem bízol bennem annyira, mint más barátaidban. Meg is van rá az okod. Éveken keresztül borzalmasan viselkedtem — nem csak veled, mindenki mással is. Bármit teszek, mindig kísért az egykori énem, amit nem tagadhatok le, és nem is akarok, hisz' valaha hozzám tartozott. De azóta más ember lettem, részben neked köszönhetően. Nem értem, most miért éppen te vagy az, aki a régi Dracót látja bennem — fordul el tőlem csalódottan.
— Én... — hunyom le a szemem, és lefolyik az arcomon egy könnycsepp. — Sajnálom.
A szívem szakad meg, amiért nem mondhatok neki semmit.
— Hát itt vagytok! — hallom meg Luna hangját. — Nahát, fagyöngy alatt álltok!
Dracóval ijedten két különböző irányba ugrunk.
— Bölcs reakció. Biztosan tele van narglikkal — fürkészi a hollóhátas lány a plafonon függő növénycsomót.
— Ja, biztos — törlöm meg gyorsan a szemem, hogy ne lássa a könnyeimet.