Camilla Douglas szerette a vörös színt. Nem hitte volna hogy egy nap rettegni fog ettől az árnyalattól.
Mindezt Ő álltala.
FIGYELEM! A FANFICTION TRÁGÁR SZAVAKAT ÉS ERŐSZAKOS FEJEZETEKET TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSÉGRE!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Camilla szökdécselve szelte át a folyosót, halkan egy dalt dudolászva, amit még kiskorában tanult meg édesanyjától, ki bújócska közben ugyanezt a dallamot fütyörészte. Nesztelen volt, csupasz talpa halkan csattogott a hideg kövön, közben fejét ide oda ingatta, mintha kereste valamit - vagy inkább valakit. Kezében egy fegyvert lóbált, mit az egyik halott őrtől csent el, ki akkor veszthette életét, mikor a sötét folyosókat az a bizonyos veszélyt jelző villogó piros fény telítette be.
Teljesen kiesett számára az idő. Fogalma sem volt mennyi idő telhetett el azóta hogy Jerome kiütötte, de úgy tűnik míg eszméletlen volt, az Arkham Elmegyógyintézet, állatkerté formálódott. A folyosón halott ápolók, betegek és professzorok feküdtek, üres tekintettel, vérbe fagyva, azok pedig kik elvették az életüket, viháncolva mártották beléjük újra és újra újonnan szerzett szikéiket, késeiket, vagy éppen amit találtak.
- Azta mindenit! Nagyszerűen festetek! - kuncogott, miközben lábujjhegyre emelkedett, s minden vállára nehezedő terhet elengedve, egyenes háttal, balerinákat megszégyenítő mozdulatokkal libbent át az őrültek között, kik tudomást sem szerezve róla, folytatták tovább azt, amit éppen csináltak - az élettelen holttestek koncolását. Mélyet szippantott a levegőbe, közben becsukta játékosan villogó zöld szemeit, miknek csillogása is megváltozott, mikor Camilla Douglas, igen, az a segítőkész, félénk, kedves, ijedt kislány meghalt Jerome vihogástól remegő karjai között.
Úgy tartotta az ember csak akkor döbben rá hogy mennyit is változott, miután átesik egy bizonyos sokkon. Egy eseményen mi mindörökre megváltoztatja az életét. A sorsdöntő pillanatban, még ha nem is akarjuk, azzá válunk és olyat teszünk, mire azt hittük soha nem leszünk képesek.
Camilla úgy hitte, Jerome még kisebb korábban esett át ezen a drasztikus változáson. Válaszút előtt állt, kezében ott volt a választás joga - vagy beleállítja édesanyja hátába azt a bizonyos baltát ezzel megízlelve a gyilkolás felemelő, tisztító érzését, vagy hagyja a fenébe és tűri mindazt a bántást, mit Leilah-tól első kézből szinte minden nap megkapott.
De végül csak magasba lendült az a balta - így egy beképzelt, arrogáns, teljesen eszement egyénné formálva a fiút.
A lány abban a hitben élt, hogy az ő tettei, döntései emberiek, Jerome pedig képtelen a döntéshozatalra, csípőből cselekszik, bármi legyen az ára.
Akkor még azt gondolta hogy ő teljesen épelméjű, a fiút pedig azok közé az emberek közé sorolta, kik képtelenek bármiféle érzelemre.
De most, abban a bizonyos sorsdöntő pillanatban, mikor válaszút elé került, kénytelen volt magát is az eszelősök közé sorolnia. Tudta hogy a vörös mellett igen csak mérgeződött a tudata, de csak akkor döbbent rá igazán, mikor sajgó fejét fogva, egy halk morgást kiszűrve ajkaiból felült a rozoga ágyán, mi a cellájában egyedüli bútordarabnak számított. Érzései, mik így is őrült hullámvasútként hol fel, hol le imbolyogtak, most felerősödve kerítették hatalmába őt, egy igen hangos sípolással megspékelve. Halántéka lüktetett és égett mit remegő kézfejével masszírozott, mintha az elmulasztaná. De a fájdalom csak nem szűnt meg.
Felkuncogott.
De nem úgy, ahogy egy kissé szeleburdi leányzó kacarászik a barátaival, hanem hisztérikusabban, szabadabban. Úgy érezte, mintha tudatában kinyitottak volna egy ajtót, min eddig nem tudtak átvergődni legeltitkoltabb, legbetegebb érzései és vágyai, nehogy tönkretegyék törékeny lelki természetét. De ez a lakat, mi csukva tartotta, Jerome által veszett el, s hullt darabokra.
Azt mondják, csak akkor tudatosul az emberben hogy mennyire beteg, ha szembesül saját magával.
Camilla akkor döbbent rá hogy Jerome már akkor megmérgezte őt, mikor először találkoztak. Szépen lassan haladt, hogy ő ne érezze magát különbnek tőle. De Jerome pont ezt a kis gátat akarta felszabadítani, hogy indulatai szabadon áramolhassanak.
És persze sikerült neki.
Most pedig mikor Jerome Valeska-ra gondolt és a vele eltöltött időre, sokkal tisztábban látott.
Minden egyes fájdalmas érintést, mit a fiútól kapott, titkon élvezte, főleg azért mert addig is csak rá szentelte a figyelmét. Mikor figyelme mégis másfelé ingadozott, furcsa érzés kerítette hatalmába, mit túlzott féltékenységnek tudható be, hiszen csak magának akarta. Megpróbált párszor elfutni előle, de annyira ragaszkodott hozzá, hogy akaratlanul is őt kereste. Mindig.
Szerelme szinte már beteges volt iránta, mi inkább tűnt megszállottságnak, vagy túlzott rajongásnak. Ugyanakkor a mélységes utálat és gyűlölet is ott lappangott benne, minden porcikája azért epekedett, hogy megbüntesse őt a sok rosszért, a fájdalomért és hazugságért. Bármilyen áron. Úgy érezte, ki kell egyenlíteniük a számlájukat.
Ezért szökdécselt széles mosollyal az ajkain az intézet folyosóin, hogy megtalálja őt. Meg akarta fojtani szeretetével és addig ölelni, míg bele nem hal. Ujja hegyét végighúzta fegyverének hosszú fémcsövén, mikor befordult a recepciós pulthoz, ami mögött egy gesztenye barna hajú, fiatal nő kúszott a földön, sírva, az életéért küzdve.
Camilla áthajolt a pulton, pislogva nézte az idegent, ki egy halk segítség féleséget nyöszörgött a kicsit még kába lánynak.
- Elnézést! - szólította meg egy kedves mosoly kíséretében. - Nem tudja hol találom Jeremiah Valeska-t? - könyökölt a pultra, várva a választ de az nem jött. A szőke megforgatta a szemeit, majd megkerülve a kabint turkálni kezdett a papírok között míg meg nem találta az imént elhangzott nevet. - Ők miért nem cellában vannak? Ez annyira igazságtalan! - dobbantott egyet a lábával, majd eldobta a papírhalmazt, mi mögötte lévő ifjú vérének tócsájában ázott tovább.
- Segítség....kérem....- próbálkozott az idegen, közben Camilla-ra vezette könyörgő fekete szempárját.
- Ja, igen. - préselte össze ajkait, majd a nő fejének támasztva fegyvere csövét, elsütötte azt. - Azta! - sikkantott fel, könnyei közben kicsordultak a szeméből, szája széle mégis vigyorra kanyarodott. - Ez elképesztő!
Úgy érezte a fiú most igen büszke lenne rá, arra akit magának szánt. Camilla megrándította jobb vállát, majd következő útja az emeletre vezetett.
- Hol bujkálsz vörös ördög? - nyújtotta el a szavait. - Nem akarlak bántani. - de igen. Mindennél jobban vágyott rá.
Az emeletre érve, jobb irányt véve közelítette meg a gyengélkedő szárnyát. Az iratok szerint az árvaházból ideiglenesen áthozott gyerekeket ott szállásolják el, ami azt jelentette hogy Jeremiah ott tengette mindennapjait, teljes biztonságban - persze egészen a mai napig. Ott persze voltak ablakok, hatalmas tér kínálkozott nekik arra hogy azt kezdjenek magukkal amit akarnak. Ezt ki tudta használni. Nem volt buta, tudta hogy Jerome okozta ezt a kisebb felfordulást hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon testvérével. De nem csak neki volt ez jó alkalom a bosszúra. Hanem Camilla-nak is.
Így mikor oda ért, finoman megkopogtatta a stabilan álló fémből készült ajtót. - Kopp kopp?
Síri csend, majd léptek halk moraja. Camilla szinte érezte hogy a vörös hajú az ajtó előtt áll. Még így is érezte testének hőjét mit betudott beteges hallucinációjának.
- Ki az? - hallotta meg bentről Jerome kíváncsinak tűnő hangját. Szemei a kilincset szuggerálták, mik elfordulni látszottak. Vigyorogva szegezte az ajtónak a fegyvert.
S akkor megtörtént. A kettejüket elválasztó fém kinyílt, s Camilla egy pillantást vethetett arra a fiúra, ki olyan elbaszottul tökéletes volt számára, hogy ezért kénytelen volt gyűlölni.
- A te babaarcúd! - préselte össze ajkait, majd elsütötte a fegyverét.
