Camilla Douglas szerette a vörös színt. Nem hitte volna hogy egy nap rettegni fog ettől az árnyalattól.
Mindezt Ő álltala.
FIGYELEM! A FANFICTION TRÁGÁR SZAVAKAT ÉS ERŐSZAKOS FEJEZETEKET TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSÉGRE!
Deze afbeelding leeft onze inhoudsrichtlijnen niet na. Verwijder de afbeelding of upload een andere om verder te gaan met publiceren.
Jerome Valeska, ki még mindig szórakozottan, lábát lógatva, a lány derekát markolászva, kicsit sem szelíden, az előtte magasodó felhőkarcolókat méregette szüntelen, gyönyörtől és őrülettől eltorzult arccal, s élvezte ahogy a mellette álló szinte összeesik a kétségbeeséstől és attól mi erre a már velejéig romlott városra vár. Tetszett neki, hogy a puszta érintésétől is felkavarja a benne tengerként hömpölygő érzelmeket, ezzel teljesen összezavarva őt. A kis monológja után persze még jobban megijedhetett, mert a lány még levegőt sem igazán mert venni, szíve pedig úgy dörömbölt a mellkasában, hogy még a fiú is hallotta. Jerome kissé oldalra fordította a fejét, csupán annyira hogy lássa a szőkeség arcát, mi igen kielégítőnek hatott a számára, ahogy elfehéredve, üveges tekintettel a semmibe révedt. Ujjait összeszorította, mintha az lenne az egyetlen, mi erőt ad neki és talán egy falatka reményt, hajfürtjeibe pedig olykor olykor belekapott a szél, mit kénytelen volt kisöpörni az arcából. Ajkait összepréselte, nem mert a mellette üldögélő bohócra nézni, ki szürkéskék szemeivel méregette őt sűrű pillái alól.
" Babaarcú " - ez volt a legelső gondolata a vörösnek, ahogy tekintete elidőzött Camilla finom vonásain. Ujjai már nem erőszakosan, sokkal inkább gyengéden kezdtek játszani a lány bőrével, ki a hirtelen változáson pislogott egyet, majd lenézett az angyal arcú fiúra, ki lágy mosollyal az ajkain bámulta őt. Az volt az a pillanat mind a kettejük számára, mi megváltoztatott bennük valamit. Camilla arcára halovány pír szökött, beharapta alsó ajkát, tekintetét ismét az előtte lévő forgalmas városra emelte. Szíve mi már így is majd kiugrott a félelemtől, most egy igen bizsergető érzéstől dobbant hatalmasat, mit a vörös hajú váltott ki belőle, ki még mindig őt leste, szüntelen, mintha igazán elgondolkodna, ami igazából így is volt.
Jerome, ki egy érzéketlen, pszichotikus egyénnek számított, megvetett minden emberi érzelmet, jóságot, szerelemet - most mégis érezett valamit miközben a babaarcút nézte - vágyat, féktelen vágyat, mi igen jó érzéssel töltötte el, amit csupán az váltott ki belőle, amikor szabad életet élhetett - vagyis zabolátlan módon gyilkolhatott. Nem értette és hirtelen nem is tudta mit kezdjen ezzel az érzéssel. Az az igazság hogy a halálát akarta - minden porcikája, mióta csak meglátta, arra késztette hogy ölje meg és mindennél jobban vágyott rá. Viszont most, ahogy igazán elmerült benne, mintha meggondolta volna magát. Nem bánta hogy ilyen sokáig szórakoztatták egymást, amit Camilla egy cseppet sem élvezett, viszont a vörös annál inkább. Szerette ahogy a lány retteg tőle, az ahogy alig mer neki visszafeleselni, de az szórakoztatta egyben bosszantotta a legjobban, mikor ellenállni próbált. Akkor ott a szobában megölhette volna, de nem tette. Akkor nem értette a miértjét, de most mintha megfogalmazódott volna egy őrült gondolat a fejében, ami arra késztette hogy semmi esetre se ölje meg őt. Habár fenyegetőzni nagyon szeretett vele, de csupán ennyiben merült ki nála az egész. Azt akarta hogy mellette legyen, hogy végig kísérje azon a sötét és véres úton amin végigmegy hogy lassan, de olyanná formálja, ki méltó lehet hozzá, hogy mellette legyen. Gondolatmenetéből a lány vékonyka hangja szakította ki. Ő már igen zavarba jött a fiú dermedtségétől, így hogy kizökkentse belőle, szóra nyitotta ajkait. - Mi az? - suttogta szinte alig halhatóan, mintha attól félt volna hogy Jerome felhúzza magát kérdésén.
