Camilla Douglas szerette a vörös színt. Nem hitte volna hogy egy nap rettegni fog ettől az árnyalattól.
Mindezt Ő álltala.
FIGYELEM! A FANFICTION TRÁGÁR SZAVAKAT ÉS ERŐSZAKOS FEJEZETEKET TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSÉGRE!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Camilla hamar az illatos, puha ágyneműk között találta magát. Hasra vágódott, fejét a párnájába fúrta, s egy elfojtott sikollyal adta ki magából a benne leülepedő stresszt, mi már úgy érezte teljesen szétmarcangolja őt belülről. Az hogy megszökjön, vagy leleplezze ezt az ördög szövetségeseivel teli bagázst, egyszerre tűnt kilátástalannak és egyszerűen lehetetlennek.
Jerome az előbb elég világossá tette számára, ha szökni próbál akkor végez vele, de Camilla képtelen volt karba tett kézzel a halálára várni. Kockáztatni akart, véghez akarta vinni tervét, mi a telefon megszerzésében merült ki. Jól át kellett gondolnia minden egyes lépést, amit ellenük intézett, hiszen elég egy apró baki és könnyen meglehet hogy ezúttal az ő holttestét fogják feltakaríttatni, s az ő vére nem fog kijönni Galavan méregdrága szőnyegéből.
Szemeit beszorította, ujjait a puha anyagba vájta, közben arcáról folyamatosan csorogtak a könnyek, mik kétségbeesésében törtek utat maguknak. Nem bízhatott senkiben, habár eddig sem az emberekbe fektetett bizalmáról volt híres - de ebben az elcseszett helyzetben tényleg csak magára számíthatott. Ő volt az egyetlen épelméjű ebben az épületben, mi valahol a városközpontban állt, hiszen a nappaliban éktelenkedő lélegzetelállító kilátás erre engedte következtetni, habár már kezdete úgy érezni a romlott lelkűek között, hogy ő is kezdi elveszteni a józan eszét.
Próbálta magát nyugtatni, elhitetni magával hogy minden rendben lesz, de egyszerűen saját magának sem hitt.
Gondolataiból, egy halk kopogtatás zökkentette ki. Felült, letörölte az arcáról a könnyeit szólt az ajtóban álldogáló egyénnek, hogy nem zavarja, habár legbelül legszívesebben bezárta volna a szobát és soha de soha nem nyitotta volna ki. Tudta, hogy a titokzatos látogató nem lehetett a vörös hajú fiú, hiszen ő nem törődött volna a kopogással, simán rárontott volna, az így is lelkileg összezuhanó lányra. Hamar be is igazolódott a gondolata, hiszen Barbara toppant be a szobába, ki sugárzó mosollyal köszöntötte Camilla-t, ki próbált ugyan olyan barátságos gesztusokat tenni a nő felé, hogy le ne buktassa magát. A göndör hajú egyik kezében egy poharat szorongatott, a másikat szorosan összecsukva tartotta, majd egy gyors mozdulattal lehuppant a lány mellé.
- Hoztam egy kis ajándékot! - mosolygott, majd kinyújtotta eddig ökölbe szorított kezeit és megmutatta Camilla-nak mi lapult a tenyerében. - Ez majd ellazít. Itt van egy kis whisky amivel leöblítheted.
A lány kikerekedett szemmel nézte a kezébe nyomott áttetsző poharat, miben a barnás szeszes ital előre hátra imbolygott. Az ismerős illattól egyszerűen felfordult a gyomra, behunyta a szemeit, próbálta kipréselni magából az eddig bent tartott levegőjét. A megboldogul édesanyjára emlékeztette, ki előszeretettel fogyasztotta ezt a gyönyörűséget, ezáltal szörnyű és jó emlékekkel elárasztva ezzel a lány elméjét. Érezte hogy fejéből kiszáll a vér, hogy ujjai elfehérednek a poharat szorongatva. Barbar egyből észrevette a lány furcsa viselkedését, egy mozdulattal hátradobta vállára omló szőke haját.
- Valami gond van bogárka? - szemeit összehúzta szüntelenül Camilla-t bámulva.
A lány felkapta a fejét, a kicsit érdekes arcot vágó nő kék íriszeibe nézett. Nem mondhatta hogy undorodik az italtól, hiszen az anyját annak szenvedélye vette el tőle, így hát gyengéden megrántva jobb vállát haloványan elmosolyodott.
- Csak az anyám jutott eszembe. - suttogta, közben elhúzta a száját. - Egy iszákos picsa volt.
- Akárcsak Jerome-nak. - gondolkodott el Barbara.
Camilla beszorította szemeit, bevette a gyógyszert, közben az ajkaihoz emelve a poharat, egy nagy korttyal leöblítette száraz torkát. Elfintorodott, teste remegni kezdett a borzalmas érzéstől, mit a szesz okozott neki. Barbara megmosolyogta a lány esetlenségét, aztán egy óvatlan pillanatban, Camilla arcára helyezte a kezét, majd ajkaira tapasztotta az övét. A szőke hajú szemei hatalmasra tágultak, szíve hevesen kezdett dobogni a meglepettségtől, el akart húzódni a nőtől, ezzel jelezve hogy egyáltalán nincs ínyére a dolog - aztán agyába férkőzött a szökés gondolata. Lehunyta szemeit, Barbara nyaka köré fonta karját, úgy húzta magával a puha ágyneműkbe. Ajkaik lassan mozogtak, a nő közben gyengéden végigsimított a Camilla karján, kinek bőre teljesen libabőrös lett az érintéstől. Egyik kezét elszakította Barbarától, majd a fenekére vezette, amit lassan simogatni kezdett, a telefon után kutatva, mit meg is talált.
Most óvatosságára kellett ügyelnie, mert ha lebukik, azt nem teszi zsebre. Két hosszabb ujját lassan a nő zsebébe csúsztatta, azokat összecsíptetve rántotta ki gyorsan a készüléket, mit ezúttal a sajátjába süllyesztett. Abban a pillanatban, másik kezét is szabaddá téve, tolta el magától a nőt, ki hallgatva rá el is húzódott tőle. Camilla szóra nyitotta ajkait, de Barbara leintette.
- Tudom mit akarsz mondani, bogárka. A vörösök az eseteid. - kacsintott rá, mire a lány maga sem tudja miért, de mosolyogva bólintott.
- Igen. A vörösök. - suttogta maga elé, közben azon morfondírozva a túlélési ösztöne vagy a szíve mondatta ezt vele. Akár hogy is volt, nem számított. Hiszen nála volt szabadulásának kulcsa. És ő szabadulni akart - minél hamarabb.
