Camilla Douglas szerette a vörös színt. Nem hitte volna hogy egy nap rettegni fog ettől az árnyalattól.
Mindezt Ő álltala.
FIGYELEM! A FANFICTION TRÁGÁR SZAVAKAT ÉS ERŐSZAKOS FEJEZETEKET TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSÉGRE!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Camilla még sosem látott ilyen eleven és önálló lányt, ki miután meghívást kapott kis kuckójába, egy szempillantás alatt felforgatta a lakás éppenhogy csak pislákoló hűtőjét, amiből már igencsak fojdogált a víz, az áram hiány okozta olvadás miatt, de ez a göndör hajút egy cseppett sem zavarta. Mindent amit talált a szájába tömött, egyben lenyelve azt, majd jött a következő falat.
A szőke hajú halvány mosollyal az arcán nézte a fiatalt, aki szinte mindent kidobált a hűtőből a poros padlóra, hogy kielégítse korgó gyomrát.
Camilla keresztbe tette lábait, fél vállal az ajtófélfának dőlt. Örült annak hogy talán egy kis időre, de nincs teljesen egyedül. Viszont azt, hogy az ismeretlen abból a hűtőből egyen, amibe már senki nem nyúlt hónapok óta, nem igazán tartotta túl jó ötletnek. Így hogy megállítsa a túlbuzgó lányt, óvatosan megköszörülte száraz torkát.
A bőrszerelésben feszítő lány egyből a hang irányába kapta a fejét, teli szájjal, kissé összehúzott szemekkel tárta szét a karját.
- Most mi van? - a szájában lévő étel miatt alig lehetett érteni a hümmögését. - Azt mondtad hogy a vendéged vagyok. Vagy nem?
- Én abból az ételből nem igazán ennék. Ki tudja, lehet hogy megpenészedtek.
A göndör hajú világos szemei kétszeresére kerekedtek, az állkapcsa megfeszült, kissé eltorzult arccal nyújtotta ki tenyerét, mibe beleköpte az imént megrágott falatokat, mit bevágott a mellette éktelenkedő méregzöld kuka méllyére.
- Fuj. - húzta el a száját Camilla, az előtte álló pedig égnek emelte tekintetét.
- Akkor van nálad valami ehető?
- Szerintem van műzli a komyhaszekrényben, a jobb felső sarokban. - lökte el magát az ajtó fakeretjétől, majd lassú léptekkel megindúlt picinyke nappalijuk felé.
Mikor átlépte a küszöböt, akaratlanul is feltörtek benne a lelkébe vájó emlékek, amik édesanyával voltak kapcsolatosak. Közelebb lépett a mély bordó kanapéhoz, mi a szoba közepén állt. Végighúzta ujját a puha anyagon, közben érezte hogy szeme sarkában könnyek képződnek. Az a sok éjszakákig tartó beszélgetés, a sok nevetés és sírás, minden pillanat mit az anyjával töltött, már csak fakó emlék marad számára, mik mikor eszébe jutnak, felörlik a lelkét.
Lassan leült a kanapéra, majd tenyerébe temette arcát. Szégyelte magát, mélységesen. Tudta, hogyha édesanyja most látná őt, nem igen lenne büszke. Bajba sodorta ismerőseit, egyedül tengődik az utcán ahelyett hogy visszamenne a nevelőszüleihez és egy pszichopatát ajnároz, ki úgy sem akar tőle semmit, pusztán annyit hogy elvágja vékony fehér nyakát.
Ha esze lenne, egyből menne a rendőrségre hogy feljelentést tegyen, de jól tudta mi történt ott. Fel is hívhatta volna Gordon nyomozót, hisz az otthoni telefonja még mindig működőképpes volt, de úgy érezte nem lenne ereje hozzá. Magát hibáztatta a rendőrségen történtekért. Az összes halottért, kik azért vesztették életüket, mert Jerome őt akarta.
