Camilla Douglas szerette a vörös színt. Nem hitte volna hogy egy nap rettegni fog ettől az árnyalattól.
Mindezt Ő álltala.
FIGYELEM! A FANFICTION TRÁGÁR SZAVAKAT ÉS ERŐSZAKOS FEJEZETEKET TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSÉGRE!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap reggel, 6 óra tájban a két Arkham-ba száműzött rab, már az elmegyógyintézetben élvezhette a kicsit sem barátságos légkört. Camilla-nak már a helytől borsódzott a háta, nem is beszélve az ottani elmebetegekről és a sötét és rideg cellájától, mit mikor meglátott legszívesebben könnyekben tört volna ki - de nem tette. Erősnek kellett maradnia, viszont magának is nehezére esett bevallani, de az egyáltalán nem volt az ő asztala. Hagyta hogy dróton rángassák, hogy ideáig jusson, ha lett volna egy kis józan esze, akkor most nem egy fekete fehér csíkos hálóingre hasonlító lenge textilben feszítene, s nem szemezne a feléje tántorgó őrrel, ki éppen felé tartott hogy kivonszolja a kötelező 6 órai reggelire, mi már szinte szokás volt az Arkham ódon falai között. Az intézmény kicsit sem szigorú szabályait még ideérkezése perceiben ismertette Hugo Strange professzor, ki ezt az igen elavult és ijesztő helyet vezette. A szabályok igen egyszerűek voltak - a kötelező programokon részt kell venni, a kirendelt terápiákon és gyógyszerosztáson jelen kell lenni, nincs balhé és nincs semmiféle testi érintkezés az intézetben - se milyen formában. Ha valaki megszegi a felsoroltak közül bármelyiket, annak magánzárka és még abban az esetben is ha szökni próbál az illető. De Camilla úgy vette ki a férfi szavaiból, mintha a szökésre vonatkozó apró pontocska többet rejtene magában, mint pusztán magánzárkát. Kíváncsi volt, mi lehet az, de valahogyan ismét a gyávasága győzött - nem akarta megtudni.
Miután a magas fekete bőrű őr kinyitotta a zárka ajtaját, végignézett a kicsit sápatag lányon, majd felhúzva az orrát, határozott hangon ráparancsolt, hogy a lánynak még a vér is megfagyott az ereiben a hangja hallatán. - Reggeli idő! Na mozgás cuki pofa! - Camilla, mint egy zombi úgy hagyta el cellája eddig biztonságot nyújtó " falait ". Igazán nem volt ínyére hogy részt vegyen az Arkham tervben, hogy betartsa a szabályokat - mind ezt azért hogy ne kelljen látnia azt, ki egyik pillanatról a másikra tönkretette őt. Nem akarta látni Jerome Valeska-t. Nem akart hozzá érni, sem beszélgetni vele. Csupán elfelejteni mindazt ami történt, hogy visszanyerhesse valódi önmagát - aki soha nem hazudott volna az anyjának, sem a rendőrségnek, aki nem lőtte volna le azt a férfit, kit tisztel és felnézett rá, ki nem adja át magát egy olyan fiúnak, kiről tudja hogy csak addig jó neki, míg meg nem unja.
De mélyen legbelül tudta hogy az a Camilla Douglas halott, a fiú azon az estén megölte, miután egy cirkuszi játékra aggatva akarta életét venni.
Üres tekintettel, lehajtott fejjel baktatott be az étkezőbe, majd miután hallotta háta mögül hogy bezáródik a hatalmas terem rácsos ajtaja, beállta a sorba az ételnek nevezett moslékért, majd fel sem nézve lehuppant az egyik üres székre, hanyagul az asztal lapjára hajítva tálcáját.
A teremben - ugyan még az összes rab nem érkezett meg - de olyan hangzavar volt, mint ha több ezren tartózkodtak volna a helyiségben. Voltak akik magukban beszéltek, vagy kiabáltak, de voltak olyanok is kik csak simán abban lelték örömüket, ha a falhoz vághattak valamit, vagy azzal beszélgethetnek, esetleg ordíthatnak. Közben egy igen lágy zene lengte körül a termet, mi így összességében olyan port kavart a lány fejében, hogy az asztal lapjára roskadva, füleit befogva szorította össze fogait. Nem törődött azzal hogy az étel dobálása miatt esetleg kajamaradékok kerülnek a hajába, vagy valaki minden ok nélkül meglöki. Csak fel akart ébredni ebből a rémálomból. Legszívesebben üvöltött volna, de csak annyit ért el hogy könnyei kicsorduljanak.
- Elég...- suttogta, szinte könyörögve. - Fel akarok ébredni....
De hiába ismételgette ezen szavakat, mint valami varázsigét, nem volt semmi haszna, csak semmi, jelentéktelen szavak voltak, mik semmivé váltak ebben a körülményben. Kétségbeeséséből egy finom, óvatos érintés zökkentette ki, mit a jobb vállán érzett. Ösztönösen felkapta fejét.
A látvány egyszerre volt vonzó és elrettentő. Ő állt előtte, kissé kábán mintha bedrogozták volna. Sárga pólója szinte feszült rajta, vörös haja az égnek meredezett, kaján vigyorának nyoma sem volt.
- Szabad ez a hely? - bökött a Camilla előtt heverő rozoga faszék egyikére, de a lány most az egyszer ellenállt a fiú iránt táplált érzéseinek. Összepréselte ajkait, majd konokul megrázta a fejét. - Nem Jerome. Nem ülhetsz le.
A fiú szürkéskék szemei megdermedtek. Camilla hallotta hogy a vörös hangosan nyel, szóra nyitja remegő ajkait, de leinti. - Még nem fejeztem be Valeska! - szemeiből csak úgy potyogtak a könnyek. - Elegem van a játékodból. Vége van. Győztél. Tönkre tettél, s most azt várod hogy azért könyörögjek hogy kioltsd az életem. Hát itt vagyunk. Mindent mi jó volt az életemben kiirtottál egy csettintéssel. De tudod mit? Én voltam a marha, mert beléd szerettem és ha itt végeztünk, készen állok. - nyelt egyet. - Készen állok a halálra.
A fiú eltorzult ábrázattal hallgatta végig a lány mondandóját, ki végig a szemeibe révedt - majd egy szó nélkül leült az üres székre. Egy ideig csak csendben ült, hallgatta a lány szipogását, majd ismét megpróbálkozott azzal hogy szóhoz jusson.
- Tényleg tönkretett téged. Ahogy mindig mindent maga körül.
Camilla értetlenül pislogott Jerome-ra. Ennyire bedrogozták volna, azért beszél össze vissza?
- Lehet hogy jobb is hogy ezt a bátyám nem hallotta. Ki tudja mit tett volna veled. Ezek szerint ő is itt van? Tipikus. A sors fintora mi?
- Megőrültél? - Camilla előrehajolt, majd finoman a fiú homlokára csapta jobb tenyerét. - Mit adtak be neked? - az előbbi dühe, amit érzett szertefoszlani látszott, ahogy szembesült a vörös állapotával. Valami nagyon nem volt rendben vele. Nagyon nem.
Ekkor valami olyan dolog történt amire egyiken sem számítottak. Amire a lány egyáltalán nem számított. Nevetést hallott. Azt a nevetést a terem másik végéből, mi oly ismerősen kísértetiesen hatott az ő számára.
Jerome szüntelenül csak őt nézte, apró mosollyal az ajkain. Megigazította magán fekete fehér csíkos rabruháját, majd vihogva felpattant társaságából.
Camilla ijedten tekintett egyik fiúról a másikra. Álom lenne? Ez nem lehet a valóság!
- Micsoda családi összejövetel, ezt nevezem gyerekek! - lépett a széken ülő fiú mögé, ki teljesen jéggé dermedt, ahogyan Jerome mind a két kezét a vállaira helyezte majd erőszakosan megszorította azokat. Camilla-nak az agyában most pattant el valami. Úgy érezte fogaskerekei mi eddig hajtották elméjét egy életre felmondták a szolgálatot. Kezdett bekattanni. Igen csak ez lehetett erre a logikus magyarázat.
- Oh, vagy úgy! Milyen modortalan vagyok! - csapott a homlokára, majd a fiú vöröses tincseibe markolt. - Camy ő itt az a csótány akire olyan nagyon kíváncsi voltál! Csótány, ő itt a barátnőm akiről a szemedet is leveszed, mert ha őt is ellenem fordítod a kis meséiddel, hamarabb tépem le a himbilimbid és etetem meg veled, capisce?
Akkor, abban a pillanatban csillant meg Camilla szemében egy apró reménysugár. Hiszen megvolt. Megvolt végre Jerome őrületének kulcsa.
