Camilla Douglas szerette a vörös színt. Nem hitte volna hogy egy nap rettegni fog ettől az árnyalattól.
Mindezt Ő álltala.
FIGYELEM! A FANFICTION TRÁGÁR SZAVAKAT ÉS ERŐSZAKOS FEJEZETEKET TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSÉGRE!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Talán egyetlen egy perc telt el egy igen könnyed, mégis sokat jelentő kérdés óta mi a fiú szájából hangzottak el, Camilla-nak mégis perceknek, sőt több óráknak tűnt. Kínos csend telepedett a szobára, csupán a két fiatal egyenletes, vagy éppen kapkodó lélegzetvételét lehetett hallani. Jerome szürkéskék szemeit a lány zöldes íriszeibe mártotta, mik tele voltak kétségbeeséssel és félelemmel. A lány törékeny teste remegett a fiatal fiú alatt, ki meglehetősen élvezte a helyzetet, azt hogy ilyen kellemetlenné tudta tenni ártatlannak tűnő bájcsevejüket. Boldogsággal töltötte el a szőkeség elgyötört ábrázata, mit megspékelt azzal, hogy arca falfehérből pillanatok alatt átváltott vörösbe, ahogy a párnácskái megteltek vérrel.
Camilla ajkai elnyíltak, úgy érezte torka teljesen kiszáradt, mi meggátolta abban hogy bármit is mondjon a válaszra váró fiúnak, ki először kajánul vigyorgott a lány arcába, majd szeme fürkészőbb, arca pedig egyre komolyabb lett, a benne felgyülemlő türelmetlenség hatására.
- Nos, figyelek, de nem várok a válaszodra örökké. - préselte egyenes vonallá ajkait, majd lassan végigsimított a jéggé dermedt lány puha arcán. - Elég türelmetlen tudok lenni, ami bosszúságot szül. Nem akarod hogy bosszús legyek, ugye drágám?
A lány bódultan ingatta fejét.
- Akkor ne várass meg a kurva válasszal! - emelte fel a hangját, tenyerével Camilla feje mellé csapott a puha dunnába, mitől a szőkeség összerezzent. Érezte hogy a szeme sarkában sós könnyek gyűlnek össze, teste megfeszült, keze ökölbe szorult, hogy visszatartsa őket.
Észnél kellett lennie. Tudta hogy Jerome olyan mint egy kis láng, mi az öngyújtója mélyéről szabadul fel - ártatlannak tűnhet, de hatalmas pusztításra képes - és ő pont nem akart a lángok martalékává válni. Tudta nem adhat olyan választ mivel egyetért, de ugyanakkor olyat sem, amivel ellenáll. Nehezen ugyan, de alsó ajkába harapva, a fiú csillogó szemeibe bámulva, megköszörülte égő torkát.
- Nem...nem tudom. - suttogta, abban reménykedve hogy ez a válasz kielégítő Jerome számára. Úgy gondolta hogyha egy helyeselő, egyben tagadó választ ad, a fiú vállát vonogatva átadja neki a kérdezés jogát. Nem volt szerencséje.
- Nem tudod? - nevetett fel kelletlenül, majd ujjai vörös fürtjeibe fúrta, ezzel kicsit megborzolva azt. Megnyalta alsó ajkát, majd vigyorogva folytatta - Most igen felbőszítettél bogaram, pedig azt hittem egyszerű szabályokat szabtam. Tudod azt hittem hogy félsz tőlem annyira hogy ne hazudj a szemembe, de úgy látszik nem tartasz tőlem eléggé. Azt hiszed nem bántanálak, mert megmentetted az életem? Tévedésben élsz drága - összeszorította állkapcsát, az ajkain lévő vigyor kámforrá válva vicsorgásba ment át, mint egy vérengző veszett eb, úgy fröcsögött a lány megszeppent arcába. - unalmamban bármelyik pillanatban felhasíthatnálak, akár egy kismalacot és rád gyújthatnám ezt a nyomorfészket. Adok egy utolsó, nagy esélyt és megkérdezem útóljára. Szeretsz engem Camilla Douglas?
A lány utat engedett könnyeinek. Jerome szavai teljesen a húsába vájtak, ezzel mérhetetlen fájdalmat okozva. Legszívesebben sikoltott volna, de ehelyett csak szabadjára engedte a könnyeit mik forró csíkot húzva maguk után folytak végig az arcán. Egy emlék tört utat elméjében, mit próbált elhessegetni, de az agyába égett, mint minden egyes rossz és fájdalmas emlék mit a fiúval avagy nélküle töltött el.
" Számomra semmit sem érsz." - csengtek a fülében Jerome szavai, mit akkor intézett hozzá, mikor meglátogatta őt, mielőtt azután a borzalmas este után az Arkham ódon falai közé száműzték volna. A lány azóta érthetetlen okokból, a sok fájdalom és keserűség ellenére beleszerelmesedett a fiúba, ki minden bizonnyal ha az igazság birtokába jutna sem viszonozná az érzelmeit. De vajon még mindig semmit sem számít neki? Úgy érezte ezt sosem fogja megtudni.
- Én....- próbálkozott meg megint a válasszal, félve attól, hogy mi lesz rá a reakció. - Gyűlöllek. - suttogta Camilla alig hallhatóan. - Gyűlöllek mert sosem fogod azt érezni amit én. Gyűlöllek mert sok ártatlan emberélet szárad a lelkeden és egy cseppnyi bűntudatot sem érzel. Gyűlöllek mert egy érzéketlen, mániákus vihogó őrült vagy, kit nem érdekelnek mások, szeretsz fájdalmat okozni és csak tárgyként tekintesz másokra. Ezért nem tudok felelni a kérdésedre, mert mindig mikor azt hiszem érzek valamit, rácáfolsz.
Jerome-ot igen meglepte a válasz. A homlokán gyülekezni kezdtek a ráncok, ajkai elnyíltak, hogy mondjon valami frappánsat, de ezúttal belé akadt a szó. A szőke csak pislogott rá könnybe lábadt szemmel, furcsállotta a fiú meglepettségét. Vett egy mély sóhajt. - Mondanál valamit kérlek?
Jerome tekintete égni kezdett. Tenyerét a lány nyakára csúsztatta, elhúzta a száját, ujjait pedig kicsit összeszorította hogy Camilla levegője összeszoruljon tüdejében. - Ilyen modortalan, nagypofájú ribanccal sem volt még szerencsém! - közelebb hajolt Camilla arcához, majd a szőke legnagyobb meglepetésére mosoly ült ki az arcára. - Ez tetszik. - hajolt ajkaira, majd egy forró, fájdalmas csókban részesítette a lányt, ki szorosan behunyta szemét, karjait pedig a fiú nyaka köré fonta. Jerome a Camilla feneke alá nyúlt, kicsit felemelve azt, hogy megfossza őt fehérneműjétől.
Camilla hagyta hogy a vörös irányítsa. Hagyta hogy csupasz testük egymáséhoz tapadjon, hogy Jerome hol hevesen, hol gyengéden csókolja őt. Ujjai a vörös nedves fürtjei között kavarogtak, közben teljesen magához húzta őt úgy, mintha soha nem akarná elengedni. Jerome a nyaka fölé hajolt, vadul harapdálni, szívogatni kezdte a lány bőrét, elérve hogy Camilla felsikoltson. Kicsit megemelte kecses hosszú lábait, hogy a fiú jobban hozzáférhessen, ki néha fel - felmorgott, jelezve hogy most ő is igen jól érzi magát, akárcsak Camilla, ki úgy akarta félredobni a benne tomboló érzéseit, mint az imént félredobált ruhákat, mik hanyagul hevertek a koszos parkettán. De azok nem múltak el, sőt felerősödtek, elérve hogy a lány sírva fakadjon. Zokogott mert tudta hogy Jerome számára ő csupán egy játékszer, mit akármikor eldobhat magától. Zokogott mert visszavonhatatlanul beleszeretett a vörös hajúba, ki soha nem fogja viszont szeretni.
