ᴀɴɪᴍᴀʟ ɪᴍᴘᴜʟsᴇs | ✔

° egyedül °

A lány, ki eddig biztonságra és nyugalomra vágyott, most ott ült régi házuk erkélyén, egy igen megtépázott cigarettával a kezében. Fátyolos tekintetét a sötét égre szegezte, ahol esténként még a ragyogó csillagok sem látszódtak a makacs borús felhőpamacsoknak köszönhetően, mik igen kitartó módon takarták a város tündöklő egét. Összehúzta magán vékonyka barna szvetterét, mit még az édesanyja viselt. Úgy tartotta a kedvenc darabja volt.

Egy igen halk sóhaj kíséretében fújta ki a tüdejében elraktározott levegőt, mi füstként hatottak a hideg esti levegőben. Megnyalta ajkait, majd a mellette lévő kis asztalon heverő bordó öngyújtójáért nyúlt, hogy életet lehelhessen a nikotinforrásba. Rossz szokása volt a cigarettázás, csak borúsabb napjain érezte úgy hogy szüksége van rá - ahogy most is.

Miután titokzatos, kicsit sem kedves megmentője egy szó nélkül faképnél hagyta, elhatározta hogy menedéket keres. Egy ideiglenes helyet ahol meghúzódott volna egy rövid ideig, amíg össze nem szedi magát. Azt az ötletet, hogy visszamenjen a nevelőszüleihez, kik látszólag keresésével sem foglalkoztak, elvetette. Hiszen hiába érezte úgy, hogy csak egy púp volt a hátukra és csak ahhoz értettek hogy tökéletes kislányt faragjanak belőle, nem akarta őket bajba sodorni. Tudta, hogy Jerome gyerekes természete ellenére okos fiú. Meg fogja őt találni, ezért hogy megóvja azokat, kik magukhoz vették, nem is próbálkozott azzal hogy visszatérjen abba a házba. A másik lehetősége, mi nem volt annyira nyilvánvaló, mint a nevelőihez való visszamenetel, az a régi legjobb barátnője volt, kit testvéreként szeretett.

Persze arra nem számított, hogy mikor az ajtó elé áll és bekopog, lendületből az arcába vágja vissza.

- Sajnálom Cam. - préselte össze ajkait Danielle, közben barna íriszeit hol a küszöbre, hol a sötétedő égre emelte. - De nem szeretnék belekeveredni.

Camilla-nak hatalmas gombóc keletkezett a torkában. Érezte hogy könnyei utat tőrnek maguknak, miket egy mozdulattal letörölt a kézfejével.  - Kérlek Dan. Csak te maradtál nekem. Benned bízom. Ígérem elmegyek, csak had maradjak pár napra amíg összeszedem magam.

- Sajnálom. - suttogta a sötétszőke hajú lány, majd ellépett az ajtóból és becsukta maga előtt, ezzel teljesen magára hagyva Camilla-t. Abban a pillanatban úgy érezte hogy összeesik a tehetetlenségtől és a magánytól.

Akkor határozta el magát hogy visszamegy régi otthonába, mit szerencsére még nem adtak ki.
Azóta csak kint ül az erkélyen, cigarettát szívva, a város látképébe révedve.

Sosem érezte magát ennyire semlegesnek és magányosnak. Egy senkinek érezte magát, egy olyan személynek, ki senkinek sem hiányozna ha egyszer csak minden ok nélkül eltűnne. Kivéve persze egy valakit.

Jerome Valeska ugyanis az életét akarta. El akarta venni a lány egyetlen, s igazi értékét. Tudta hogy ennyit ér csak a fiú számára, mégis lehetetlen és furcsa gondolatai támadtak vele kapcsolatban ha rá gondolt. Egy pillanatra, de csak egy rövid eszmefuttatáskén futott végig az agyán, hogy visszamegy a mániákusokhoz. De amilyen gyorsan jött az ötlet, úgy vetette a semmibe. Miért menne vissza egy olyan helyre ahol csak bántják és olyan dologra akarják rávenni, mit úgysem teljesít majd?

Beharapta alsó ajkát, majd a nyakában lógó fényképezőgépéért nyúlt. Hüvelykujja a gombon pihent, mivel váltogatta a rajta lévő képeket. Az ujja akaratlanul is megállt a fiúnál, ki tiszta szívéből nevetett a körhinta paripáján ülve, Camilla-nak háttal. Mutatóujját lassan végighúzta a gép üvegén.

Olyan semmicske kérdések ékelődtek fejébe a vörösről, hogy még magát is meglepte vele. Mit csinálhat most? Vajon jól van? Alszik már? Gondol-e rá? Butaságnak tűnt ezen agyalni, őt mégis megnyugtatta. Csak azt remélte hogy legalább jól van és meleg helyen alszik. Korábban nem értette volna ezeknek a jelentéktelen kérdéseknek a fontosságát és miértjét.

De már nem akart tagadásban élni. El kellett fogadnia, hogy igen, egy olyan fiú fogta meg, ki kicsit sem törődik vele. Egy olyan fiú iránt érez szerelmet, ha ezt egyáltalán szerelemnek lehet nevezni, ki gondolkodás nélkül életét venné. Vagy ez csak egy egyszerű fellángolás? Vonzó külseje és enyhén csípős stílusa tette számára ellenállhatatlanná? Nem hitte.

Látott benne valamit, mit Jerome sötétségével leplezett. Egy sérült magányos fiút, kit egészen kicsi korában hatalmas sokk ért. Haragszik az egész világra, mi azt hiszi ellene fordult és így akarja kitölteni a benne keletkezett űrt, amit csak úgy tehetett meg, ha másoknak szenvedést okoz. Camilla úgy érezte talán még sikerülhet megmenteni őt és elragadni ettől a szennyezett várostól. Még ha teljesen nem is járna sikerrel, de legalább tudathatná Jerome-mal, hogy ő mellette áll.

Ez eszement ötlet. Hihetetlen és valószínűtlen. Hiszen a srác egy pszichopata, az ilyen elmezavaros emberekben pedig egyáltalán nincsen semmilyen emberi érzelem. De mikor a fiú megmentette őt a robbanástól és ugyan homályosan de látta szürkéskék íriszei játékát, egyáltalán nem olyannak látta, mint amit a világ felé mutatott. Hanem csupán egy elveszett tinit, ki a rosszabbik utat választotta hogy kiélje lázadó korszakát.

Ezek a gondolatok ékelődtek fejében, mit egy hangos csattanás zavart meg. A lány összehúzott szemöldökkel dobta le a cigarettáját az erkélyről, majd óvatosan felágaskodva pislantott körül.

Egy árny gyors mozgására lett figyelmes, mi egyik erkélyről a másikra szökkent. Hátát kecsesen kihúzta, lábai és kezei teljes szinkronban voltak. Camilla-t egy cirkuszi artistára emlékeztették ezen mozdulatsorok. De ahogy a lány elengedte magát a magasból, talpára érkezve, így az utcai lámpa fénye megvilágította arcát, a szőke hajú döbbenetéből feleszmélve kapott ajkaihoz.

Az a lány volt az, ki olyan udvariatlanul magára hagyta őt. Maga sem tudta miért, de megköszörülte torkát, mire a göndör hajú azonnal felfigyelt.

- Szia. - köszönt, mire az idegen a hangja felé fordult, gúnyos mosolyra húzva ajkait.

- Áh, szóval tényleg van családod? - dobta csípőre a kezét, közben játékosan viháncoló szemeit Camilla arcán pihentette, ki szomorúan megrázta fejét.

- Nem. Teljesen magamra maradtam. - sóhajtott elcsukló hangon. Hangosan nehezebb volt hallania a saját szájából. De ez volt a keserű igazság. Ha nem megy vissza az őrült fiúhoz, akkor is kell valaki, aki beszél vele, máskülönben belepusztulna benne hurrikánként tomboló érzéseibe. - Nincs kedved feljönni?

A bőrszerkóban feszítő fiatal tekintetét az égnek emelte, majd megrándította jobb vállát.

- Úgy sincs jobb dolgom. - pislogott ártatlanul, majd irigylésre méltó kecses mozdulatokkal ugrott egyet, s erkélyről erkélyre rugaszkodva, nem telt bele pár percbe, Camilla mellett termett.

A lány szívébe kis nyugalom költözött. Végre nem volt egyedül.