Tan Fácil | Ennyire egyszerű [Joel Pimentel Fanfiction] - befejezett

30.

(Egy megkésett ajándék tőlem, nektek🎁 Boldog új évet, drágák!😍)

Fáradtan, de annál nagyobb örömmel próbáltam utat törni a sok-sok ember között, hogy ne maradjak le a családomtól s ép bőrrel magamhoz vehessem a csomagjaimat. Az ünnepek előtti hetet apai nagyszüleimnél töltöttük, Mexikóban. Mint minden évben, most is hatalmas élmény volt. Alig szálltunk le az Államokban, de máris hiányozni kezdtek a spanyol ajkú rokonok, a kellemesen meleg időjárás és a szobám, melynek terasza a tengerre néz. 

A váróhoz igyekezve kis híján hasra estem az egyik bőröndömben a meglepettségtől. Joel a nemrég kedvenccé vált szürke sapkájában, fekete garbóban, a fejfedőjével megegyező színű farmerben, erős arcszőrzettel és egy levakarhatatlan mosollyal az arcán integetett felém. Még mindig nincs meg az a nyamvadt borotvatöltő. Hmm, valahogy nem is bánom. Alsó ajkamba harapva szaporáztam meg lépteimet, majd egy gyors terepszemlét követően - amit csak és kizárólag a rajongók miatt kellett, hogy megtegyek - a fiú karjaiba vetettem magam. Ezer telefon- és videóhívás sem ér fel az ölelésével.

- Úgy szúrsz, mint egy sündisznó - mormoltam ajkaiba két csók között, miközben egyik kezemet az arcára simítottam. Barátom felvonta a szemöldökét. Mélybarna tekintete csillogott a viszontlátás örömétől. - Nem tetszem?

- Ellenkezőleg - hajoltam vissza a szájához, hogy újra elfeledkezhessem picit a külvilágról. Csak akkor váltunk el egymástól, amikor csókunk mohóbbá és követelőzőbbé fokozódott. Homlokomat a fiú mellkasának döntve szusszantottam egyet. - Hiányoztál.

- Te is nekem, kicsim - puszilt a hajamba s miután rendeztük vonásainkat, Joel kocsijához igyekeztünk. Amint bekerültek a csomagtartóba a bőröndök, elindultunk hozzánk. A közel egy órás úton élőben is beszámolót tartottam az egyhetes vakációmról, amit a mexikói fülig érő mosollyal hallgatott. Egyetlen egy dolgot titkoltam előtte, egészen idáig. - Akárhányszor a nagyiéknál voltunk az elmúlt években, a tenger közelébe csak teljes ruházatban mentem... Tegnap előtt kivételt tettem.

Joelito majdnem satuféket nyomott mondandóm második felének hallatán. Alsó ajkába harapva fordította felém a fejét; gyönyörű íriszei valósággal lángoltak. 

- Előttem félsz levetkőzni, de a tengerparton bikiniben flangálsz mások előtt - hangjából kiérződött a csalódottság és némi féltékenység. Megsértettem. Nagyot nyelve a combjára simítottam a kezem. - Órákig nem akartam lemenni a partra, mert féltem. Tudod mennyi undorodó tekintettel találkoztam, amikor mégis lemerészkedtem?

- Képzelődsz - zárta le a témát komoran, miközben leparkolt a ház előtt. Percekig ültünk némán, gondolatainkba meredve. Szám belső felét rágcsálva erőt vettem magamon, majd kiszálltam a kocsiból s a csomagtartóhoz slattyogtam. A visszapillantóban összekapcsolódott egy másodperc erejéig a tekintetünk, de szóval továbbra sem méltattuk a másikat. 

Joel még akkor se hagyta el az autót, amikor bementem a házba. A nappali ablakából figyeltem; idegesen dobolt a kormányon és magában morgolódott. Meglepett sikoly szökött ki a számon, amikor anya a vállaimra simította kezeit.

- Mi történt? - kérdezte óvatosan és olyan halkan, hogy először alig hallottam meg. Ketten tanulmányoztuk tovább a mexikóit, aki nem vette a fáradságot arra sem, hogy felénk pillantson. Hüvelyujjammal gyorsan letöröltem egy lefolyni készülő könnycseppet. - Összevesztünk. Zokon vette, hogy míg Mexikóban mertem bikinire vetkőzni, addig előtte mindig takargatom magam.

- Ó, édesem...! Ismered Joel-t, nemde?! Nagyon szeret téged, biztosan nem gondolta komolyan - próbált nyugtatgatni, ami jól esett. Régen bánt így velem, talán utoljára alsóbb éves koromban. Remegve felsóhajtottam. - Ilyesmivel nem egyszer felbőszítettem már. Tudom, hogy előtte nincs szégyellnivalóm, hisz úgy vagyok jó neki, ahogy vagyok. Mégis, rengeteget kell még dolgoznom magamon... Kívül-belül egyaránt.

- Beszélek vele, hátha be tudom invitálni egy békítő teára - puszilta meg az arcom, aztán rám mosolygott s kiment a fiúhoz. 

Amíg anya próbálta puhítani az énekest, addig kipakoltam a bőröndökből és betettem egy mosást. Az utazótáska legaljából előkerülő dobozka apró mosolyt csikart ki belőlem; egy aranyos kis szuvenírboltban töltöttem az utolsó előtti estét. Nagyi egyik barátnője a tulajdonos, jó kapcsolatot ápoltunk vele már évek óta. Ő volt a segítségemre Joelito ajándékénak kiválasztásában; egy, a csatján a mexikói zászlóval ellátott ezüst karkötőt és egy vasmacskás gyűrűt vettem, melyekbe gravíroztattam is. A gyűrűbe azt a dátumot, amikor összejöttünk, a karkötőre pedig egy idézetet: „Si tú estás feliz, yo estoy feliz. Si tú estás triste, yo te haré feliz " (Ha te boldog vagy, én is boldog vagyok. Ha te szomorú vagy, én majd örömöt okozok neked).

Úgy tűnt, az idézet második felét nemigazán tudtam megvalósítani. Anya apával ült a konyhapultnál, az énekesnek nyoma sem volt. Szomorúan öltöztem át a munkaruhámba; megállás nélkül szipogtam és nyeltem a könnyeimet. Bizalomgerjesztő látványt nyújtottam, mint mindig. Miután elköszöntem a szüleimtől, elindultam az étterembe.

Chloe látta rajtam, hogy valami nem stimmel, de szerencsére nem kérdezősködött. Az ünnepek közeledtével nőtt a forgalom, sok munkánk volt. A kiszállítás aránya az egekbe szokott az egész éves átlaghoz képest, így ott sem lazsálhattunk. Hiába nemrég szálltam le a repülőgépről, pörögni kellett.

- Ajjaj! Valakinek nincs jó kedve - csóválta meg a fejét Chlo, miután kivágódott az étterem ajtaja. Barátom idegesen pillantott felénk, majd egy üres asztal felé vette az irányt. Egyszerre indultunk barátnőmmel rendelésfelvétel céljából, végül ő ért oda előbb a fiúhoz. Szem forgatva, jegyzettömbjét és tollát a kötényébe csúsztatva csoszogott vissza hozzám. - Téged akar. Olyan harapós, mint egy megkötött kutya. Mégis mi a fene történt köztetek?

- Majd elmondom, most vár a kedves vendég - sóhajtottam egyet s kötényembe törölve izzadt tenyereimet szlalomoztam a székek között Joel-hez. Tekintete ellágyult, amint találkozott az én kékjeimmel. Jegyzetelésre felkészülve előhalásztam a papírtömböt és a tollat. - Mit hozhatok?

- Beszélni szeretnék veled. Nem bírom ezt - mutogatott kettőnk között; a baleset óta nem láttam ilyen elveszettnek. Nagyot nyelve körbenéztem a helységben; Chloe aprót biccentett, amivel jelezte: ülj le és hozzátok rendbe!

Na, jó. Talán öt perc szünet belefér.