Tan Fácil | Ennyire egyszerű [Joel Pimentel Fanfiction] - befejezett

7.

Február 17. | El Calafate, Argentína

Alig tudtam nyitva tartani a szemem a hotelhez vezető úton. Apa kitalálta, hogy utazzunk el Luis Fonsi koncertjére. Egy ideje már tervezte, de a munka mindig közbeszólt, most azonban a héten szabadságot vett ki anyával s így véghez tudta vinni tervét. 

- Felfrissülünk kicsit, aztán irány a Parque Nacional Perito Moreno! - mondta apa, miközben leparkolt a bérelt autóval a hotel egyik üres parkolóhelyére. Izgatottnak tűnt, anya és én már kevésbé. Fáradtak voltunk. A családfő észrevette, hogy nem igazán mozgat meg a dolog. - Kicsim, tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod a gleccsernézegetést, de muszáj látnunk azokat a természeti csodákat! Nem mindennap botlik az ember ilyesmibe.

- Rendben, nyertél - néztem fel a telefonomból. Joel-l majdnem két hete nem láttuk egymást, csak videóchat-n. Hiányzott. Nagyon. Éppen vele beszélgettem. Igazából csak szívecskéket küldözgettünk a másiknak, ami egy idő után kuncogást váltott ki belőlem.

A balesetet meglehetősen könnyen mondtam el a szüleimnek, ám azt, hogy szerelmes vagyok, már igencsak döcögősen. Apa reakcióján nem lepődtem meg - arcom minden egyes szegletét körbe puszilta és a lelkemre kötötte, ha bántani mer az énekes, kitekeri a nyakát -, ám anyáén annál inkább. Őszintén örült nekem, amiért végre felfigyelt rám valaki. Attól a naptól kezdve alig kaptam negatív megjegyzést az alakomra, inkább instrukciókat az étkezéssel és a mozgással kapcsolatban. Többet dicsért, mint bántott s ez hihetetlenül jót tett nekem.

- Egy óra múlva találkozzunk a hallban, rendben? - nézett rám apa, miközben a londinerek a szobáinkba vitték a csomagjainkat. Aprót bólintottam, aztán beléptem a liftbe. Klausztrofóbiás vagyok, amióta az eszem tudom, de a liftekben sosem volt semmi bajom. Vállat vontam. Amint felértem az ötödik emeletre, megkerestem a szobámat és egy hatalmassal sóhaj kíséretében elterültem az ágyon. - Végre!

Miután lenémítottam a telefonom, bebújtam a takaró alá s azon nyomban el is aludtam.

***

Kapkodva bújtam bele a kabátomba és a csizmámba. Sikerült elaludnom, így apáék már biztosan idegesek, amiért még nem jelentem meg a megbeszéltek szerint. Amikor megnéztem a telefonom, fájdalmasan nyögtem egyet. Nem egyszer hívtak a szüleim, de nem vettem észre. 

- Elaludtam, ne haragudjatok! - szóltam bele a készülékbe, miután tárcsáztam apa számát. Válaszát meg sem várva kocogtam a lifthez, miközben felvettem a sapkám. Kesztyűimet a hátitáskámba rejtettem, egy üveg ásványvízzel és egy almával együtt. Amint a hallnál megállt a szerkezet, úgy ugrottam ki belőle, mintha kigyulladt volna. Szüleim a fejüket csóválva néztek rám. Térdeimre támaszkodva kifújtam a bent tartott levegőt. - Mehetünk!

Egész úton kifelé bámultam az ablakon. Lenyűgözött a látvány; nemcsak az épületek, hanem a táj is. Amikor a nemzeti parkhoz értünk, elkerekedett szemekkel néztem körbe. Lélegzetelállító volt.

- Joy, gyere! - mosolygott apa, én pedig megráztam a fejem s utánuk eredtem. Már bánom, hogy az elején nem akartam ide jönni. Visszaszívnám a nyavalygásom, de az időt nem lehet visszapörgetni. Egy fákkal körülvett ösvénynél megálltunk kicsit. Apa kíváncsian fordult felém. - Szeretnél képeket csinálni?

- Igen - vettem elő a telefont s készítettem néhány fotót. Legnagyobb meglepetésemre, anya nem ellenkezett, hogy vele is csináltam egyet. Ahogy haladtunk a gleccsertömbök felé, észrevettem pár ismerős arcot. Halkan az egyikük mögé osontam és megkocogtattam a vállát. Ezerwattos mosoly kúszott ajkaira. - Hát te?