Tan Fácil | Ennyire egyszerű [Joel Pimentel Fanfiction] - befejezett

1.

- Féltem, hogy lekésem a buszt - füllentettem, Joel pedig megforgatta a szemeit. Kezemet szorosabban fogva kezdett el vonszolni maga után, az aréna mögötti parkolóhoz. Mindössze egy autó és a turnébusz állt ott. Értetlenkedve meredtem a fiúra. - Minek rángattál ide? Ugye, nem azt akarod mondani, hogy te viszel haza?

- Talán baj? Különben is, azt ígértük, hogy a koncert után hazaviszünk titeket - nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót, én pedig megráztam a fejem. Az énekes összeráncolta a szemöldökét. - Nem értelek. Olyan hűvös vagy velem.

- Te is bizalmatlan lennél egy idegenhez, vagy egyből beülnél mellé? Mert, én nem - vettem elő a telefonom, hogy megnézzem, mikor jön a környékre legközelebb busz. Amikor megláttam az időpontot, eltátottam a számat. Két órát kellene várakoznom. Kizárt! - Oké, nyertél. Veled megyek.

Miután beültünk a járműbe, elmagyaráztam, merre jutunk el a leghamarabb a házunkig. Már előre féltem anya reakciójától. Egy fiú és én... Elképzelni sem tudná, hogy felém közelítsen valaki. Hát, még nem egy ilyen jóképű és kedves srác, mint Joel.

A lerövidített útszakaszon is dugóba keveredtünk, mely alatt Chloe-val beszélgettem. Még mindig az arénában volt a fiúkkal, akik kis híján felették a rendelést, az engem fuvarozónak alig hagyva valamit. Ahogy az ételre gondoltam, megkordult a gyomrom. Reggel óta egy falatot sem ettem. Sebaj, nem látszik meg rajtam.

- Ne álljunk meg egy kajáldánál? - kérdezte a mellettem ülő. Hevesen megcsóváltam a fejem. - Biztos?

- Igen. Amúgy sem baj, ha nem eszem - mormoltam az ablakon kitekintve. Nem egy orvos jegyezte meg az elmúlt években, hogy ha nem változtatok az életmódomon, akkor nagy bajok származhatnak belőle. Joel egy hosszas hallgatás után felsóhajtott. - Nincs szükséged a fogyókúrára.

Majdnem kiugrottam a mozgó autóból. Erre egyáltalán nem számítottam. Sőt. Azt hittem, egyetért velem s még biztat is.

- Aranyos vagy, de sajnos nem magamtól találtam ki - fordítottam felé a fejem és vártam, mit reagál. Tekintetét végig az úton tartva sóhajtott egyet. - Ne haragudj!

- Semmi baj - mosolyodtam el s bekapcsoltam a rádiót. A fiúk egyik dala, a Mamita szólt a csatornán. Mivel a családom fele spanyol, így az anyatejjel szívtam magamba a nyelvet... Több-kevesebb sikerrel. Csak az összejöveteleken szoktam használni, akkor is tőmondatokban vagyok képes beszélni. Kínosan felnevettem. - Legközelebb, ha találkozunk, egy szótárral a kezemben fogok társalogni veletek.

- Miért? - vonta fel Joel a szemöldökét, miközben lefordult az utcánkba. Táskámba süllyesztve a telefonom csatoltam ki a biztonsági övet. - Kissé nehézkesen megy a spanyol. Ha jól tudom, rajtad és Richard-n kívül nemigen beszéli a banda az angolt... Körülbelül úgy, mint én a spanyolt.

- Ha akarod, én korrepetálhatlak - ajánlotta fel mosolyogva. Még mindig nem fogtam fel igazán, miért ilyen kedves velem. Amikor megállt a házunk előtt, végigsimított a karomon, amitől libabőrös lettem. - Remélem, még látjuk egymást.

- Biztosan - bólintottam egyet, majd egy halk elköszönést követően besiettem a házba. Szerencsére a szüleim már aludtak, senkinek sem kellett magyarázkodnom, kivel jöttem haza.

***

Reggel hangos dörömbölésre ébredtem. Szemeimet törölgetve ültem fel az ágyban, aztán ajtót nyitottam. Meg sem lepődtem azon, hogy a tegnapi szerelésemben vonzott mágnesként magához az alvóhelyem. Anya elkerekedett szemekkel mért végig.

- Lassan egy órája jelzek neked, te lány - csóválta meg a fejét. Lesütöttem a fejem. Nehezen aludtam el. Egész éjjel Joel-n kattogott az agyam. - Zuhanyozz le és öltözz át! Vár valaki a konyhában.

- Oké - ha Chloe lenne az, mondta volna a nevét. Vállamat megrántva siettem tusolni, fogat mosni, majd felöltözni. Hajamat kifésülve, vállaimon szétterülve hagytam s maradtam a tegnap közkedvelté vált bandananál. Miután kész lettem, kiléptem a folyosóra. Legjobb barátnőm anyával beszélgetett, de nem voltak egyedül. Ezt nem hiszem el! - Sziasztok!

- Még sosem láttalak magassarkúban - kapott a szája elé meglepetten Chlo, én pedig mosolyogva megforgattam a szemem. - Neked is jó reggelt!

Joel percekig kiguvadt tekintettel nézett rám, ami egy idő után zavart. Anya kibírta, hogy ne kérdezősködjön, miért is öltöztem úgy, ahogy. Amint elhagyta a házat, leültem a helyére, közvetlen a fiúval szembe. Menten lefordulok a székről.

A müzli és a tej a pulton várakozott arra, hogy egyek egy keveset. A gyomrom borsó nagyságúra zsugorodott az este és azóta nem igazán oldódott fel a görcsösség. 

- Nem eszel? - érdeklődött Chloe, amivel kirángatott a gondolataimból. Aprót biccentettem, aztán nekiláttam a csokis-gabonás reggelinek. - Hogy-hogy így ketten vagytok itt?

- Megvártam az arénában Joel-t tegnap, miután visszajött tőletek. Aggasztott, hogy csak úgy leléptél és gondoltam megkérdezem tőle, mi volt - magyarázkodott legjobb barátnőm, a mellette ülő pedig egyetértően bólogatott. A szívem nagyot dobbant ettől az aranyos gesztustól. Életemben először aggódtak értem. Kezemet a lányéra simítva felsóhajtottam. - Nem éreztem kényelmesen magam... Úgy éreztem, én nem tartozom oda. Muszáj volt eljönnöm. Ne haragudj, Chloe! 

- Dehogy haragszom, Joy. Most már jobban vagy? - kérdezett rá rögtön. Apró mosolyra húzva ajkaimat biccentettem egyet. Barátnőm megszorította a kezem. - Szuper! Terveztél valamit délelőttre?

Elhúztam a számat. Ideje lenne kitakarítanom a szobámat és egy mosást sem ártana elindítani. Ezek azonban olyan dolgok, melyeket egyedül kell megcsinálnom.

- Anya egy ideje noszogat, hogy takarítsak ki és tegyek rendet a szobámban - mondtam lehangoltan, majd leugrottam a bárszékről. Elmostam a tányért és a kanalat, aztán nekitámaszkodtam a konyhapultnak. - Jobb lesz, ha neki is látok, különben hallgathatom életem végéig, hogy sosem csinálok semmit, amikor otthon vagyok.

- Segíthetünk? - kérdezte Joel, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akarom megbántani azzal, ha elutasítom. Bizonytalanul bólintottam. - Ha, szeretnétek.

- Ezeregy éve nem voltam a kuckódban, szóval gyerünk! - terelt maga előtt Chlo s mikor benyitott a helységbe, füttyentett egy nagyot. - Hogy tudsz ilyen rumliban aludni?

- Az ágyam körül rendet rakok - rántottam vállat nevetve. Barátnőm megforgatta a szemeit. - Lehetetlen vagy... De, én így szeretlek.

- Ne csináld, mert elsírom magam - vettem elő a porszívót, majd úgy tettem, mint aki a könnyeit törölgeti. - Mivel kezdjünk?

Chloe kivitte a szememet, Joel bevállalta a porszívózást, én pedig ablakot nyitottam, port törölgettem s elindítottam egy mosást. 

- Lassan minden a helyére kerül - nyitott be legjobb barátnőm a fürdőbe, kezében egy ruhával. Felvontam a szemöldököm. - Ezt hol találtad?

- Kutakodtam a szekrényben - vigyorgott a lány. Eltátottam a számat. Chloe felém nyújtotta a térdig érő ruhát. - Mit csináljak vele?

- Főzd meg ebédre... Jaj, ne értetlenkedj már! Vedd fel! - noszogatott. Megráztam a fejem. - Kizárt! Soha... Érted?! Soha nem fogok felvenni egy ruhát! Ilyen alkattal? Ne nevettess! 

S ezzel faképnél is hagytam Chlo-t. A szobámat átjárta az utcáról beáradó virágillat; mélyet szippantva a tiszta levegőből pillantottam Joel-re, aki éppen a gyerekkori képeimet nézegette az ágyon ülve. Nem láttam mást az arcán, csak mosolyt. Semmi gúnyt, vagy undort. Különös... Mintha kedvelne engem.

Sziasztok!

Meghoztam a folytatást, amit imádtam írni :) Remélem, tetszik a történet :)

Macy