Tan Fácil | Ennyire egyszerű [Joel Pimentel Fanfiction] - befejezett

5.

Reggel egy üzenet várt a konyhapulton; a kis cetlin ez állt:

"Köszönöm a tegnapot. Minden egyes pillanatát élveztem, legfőképp a masszázst. Ne haragudj, hogy nem reggelizem veled, próbára kell mennem. Remélem, mielőbb látlak. J"

Mosolyogva csúsztattam zsebre a papírdarabot s miután elfogyasztottam a reggelim, írtam egy bevásárlólistát és elindultam a boltba. Az utca végénél lévő zebránál szerencsére nem kellett várakozni a zöld lámpára, komótos és zavartalan léptekkel haladhattam át... Vagyis ezt hittem.

Aztán, hirtelen elsötétedett minden. Mi történt?!

Lehunyt szemmel a fejemhez kaptam, majd ahogy megakartam mozdulni, valaki visszanyomott az aszfaltra. A hátam és a karjaim sajogtak a fájdalomtól, a lábaimat pedig sokáig nem tudtam megmozdítani.

- Mindjárt itt vannak a mentők! Maradj nyugton, Joy! - egyből felismertem az illető hangját; a főnököm, Jack csitítgatott. Hunyorogva néztem körbe. A járókelők hatalmas kört alkottak körülöttem. Körülbelül tíz perc múlva szirénázásra lettem figyelmes. A tömeg szétoszlott, hogy a mentőautó a közelbe tudjon leparkolni. Két mentős szaladt oda hozzám egy hordággyal, amire könnyedén felfektettek. Mielőtt beraktak volna a kocsiba, elkaptam az egyik férfi karját. - Kérem, mondja meg a fickónak, aki elütött, hogy ne haragudjon, amiért összetörtem az autója elejét!

- Rendben, de most nyugodjon meg - raktak rám egy nyakmerevítőt, aztán betoltak a mentőautóba s azonnal bekötöttek egy infúziót. Kezdtem magamhoz térni, amit a leszólított mentős is észrevett. - Érez valahol fájdalmat?

- A fejem és az oldalam lüktet iszonyatosan - húztam el a számat kínomban, mire a férfi jegyzetelt egy sort, majd fölém magasodott és belevilágított a szemeimbe. A reflexeimmel semmi baj nem volt. Ahogy megtapogatta a hasam, nyögtem egy nagyot. - Valószínűleg belső vérzés. 

- Jézusom - suttogtam könnyeimmel küszködve. Egy aprócska balesetből ekkora bajom származhat?!

A sürgősségire érve megrohamoztak az ápolók és Chloe anyukája, Carla. Ő volt a családunk és a sürgősségi első számú orvosa.

- Joy, mi történt? El tudod nekem mondani? - kérdezte, miközben végigsimított az arcomon. Aprót bólintottam. - Át akartam menni a zebrán, amikor a főnököm a semmiből feltűnt és elütött. Nekem villogott zölden a jelzőlámpa.

- Vigyétek az egyes vizsgálóba! - kérte el a kórlapot a mentőstől, engem pedig az említett helységbe toltak. Miután rám csukták az ajtót, eleredtek a könnyeim. Nem fájdalmamban, hanem szerencsétlenségem okán.

A vizsgálatok alatt kitisztították a sebeimet és összevarrták a homlokomon keletkezett heget. Hihetetlen boldogság lett úrrá rajtam, mikor Carla közölte, hogy nincs belső vérzésem, csupán megütöttem a hasam.

- Bent tartanálak éjszakára, de úgyis tudom, hogy nem egyeznél bele - csóválta meg mosolyogva fejét, én pedig bólintottam egyet. Túl jól ismert. - Írok fel gyógyszereket, amiket legalább egy hétig szedned kell majd.

- Oké - ültem fel nagy nehezen a vizsgáló ágyon s lelógattam a lábaimat. Hátamat a falnak támasztva sóhajtottam egy nagyot. - Szóltál Chloe-nak, jól gondolom?

- Feküdj vissza, de azonnal! - parancsolt rám. Mellkasom elé emelve kezeimet tettem, ahogy mondta. - Igen, szóltam. Nemsokára itt lesz. Addig csinálnék egy MRI-t, hogy kizárjam az agykárosodást.

- Tégy úgy, ahogy jónak látod - motyogtam. Pár perc múlva áttettek egy gurulós ágyra, aztán elvették az ékszereimet és egy tálkába helyezték őket.