Tan Fácil | Ennyire egyszerű [Joel Pimentel Fanfiction] - befejezett

0.

Szentséges bandana!

Becsapva magam után az ajtót rogytam le az ágyamra. Elegem lett mindenből és mindenkiből. Azt hittem, ha leérettségizem és belépek a nagybetűs életbe, meg fog változni az életem. Lehetőleg pozitív irányba. De, nem így lett. Ugyanolyan szar minden, mint volt. Semmi sem változott és ez mocskosul rossz érzés.

- Ne lazsálj sokáig, mert Chloe hamarosan itt lesz. Öltözz át esetleg, addig se ülsz - nyitott be anya a szobámba, majd alaposan végignézett a helységen. - Nem ártana kitakarítanod és összepakolnod. Rendetlen vagy, Joyce!

- Az én szobám. Úgy néz ki, ahogy nekem tetszik - vágtam vissza ingerülten, miközben kinyitottam a szekrényem. Halvány lila dunsztom nem volt, mit is vehetnék fel a munkába. Végül egy melegítőre, egy feliratos trikóra és egy bőrdzsekire esett a választásom. Anyám még mindig az ajtóban állt, ami kissé feszélyezett. - Magamra hagynál, kérlek?

- Kevésbé lennél szégyenlős, ha nem lennél ilyen duci - rúgott belém képletesen, aztán a fejét csóválva becsukta az ajtót. 

Bosszúsan felsóhajtva átöltöztem s kibontottam a hajam. Szőkére festett fürtjeimet egy laza oldalfonatba rendeztem és megkerestem a kedvenc bandanámat. Szemeimet kihúztam tussal, pilláimat pedig a kedvenc spirálommal színeztem; az arcom többi részére viszont nem került semmi. Egyedül kék íriszeim azok, melyek megérdemlik a kiemelést. Legalábbis szerintem.

- Csinos vagy - ugrott a nyakamba legjobb barátnőm, miután kimentem a nappaliba. Pironkodva elmosolyodtam. Chloe az egyedüli, aki jókedvre tud deríteni és nem tesz negatív megjegyzést a külsőmre... Akárhogy is nézek ki. - Mehetünk?

- Persze - dobtam a táskámat a vállamra, majd elköszöntünk anyától. Az utca végén felszálltunk a buszra s meg sem álltunk a belvárosig.

***

A város egyik legfelkapottabb éttermében dolgoztunk, már az érettségit követő hét óta. Kezdetben takarítottunk, később átkerültünk a szervezési és kiszállítási részlegre. Mivel kettőnk közül Chloe rendelkezik jogosítvánnyal, így ő futári szolgálatokat is ellát. Nekem az a feladatom, hogy a rendelés problémamentesen kerüljön a vevőhöz. 

- Húsz percünk van eljutni az arénához - sorolt be a forgalomba. Este egy latin fiúbanda lép fel, ők rendeltek mindenféle finomságot. Elkerekedtek a szemeim. - Húsz perc?! Ezt ugye nem mondod komolyan?

- Tudom, hamarabb kellett volna elindulnunk. De, mivel a rendelés alapanyagainak fele még a hűtőben pihent, így nem lehetett - dobolt ujjaival a kormányon, én pedig egyetértően bólintottam. - Amióta új a szakács, azóta csúszik a kiszállítás.

- Mi nem tehetünk semmit az ügy érdekében - mondtam a rádióval babrálva. Mivel nem találtam egy értelmes csatornát, így előhalásztam a telefonom s a fülesem. 

A dugóban araszolva sikerült elaludnom. Fülemből kiestek a kicsiny kis hangszórók; először azt sem tudtam, hol vagyok. Chloe jót derült rajtam.

- Igyekeznünk kell, Joy! Mindjárt kezdődik a koncert! - sietett a kocsi hátuljához, hogy kinyissa a csomagtartót. Fejemet csóválva követtem, majd az aréna hátsó bejáratához egyensúlyoztunk az ételekkel. A biztonságiak készségesen szélesre tárták az ajtókat, hogy kényelmesen beférjünk. A fiúk öltözője előtt néhány percig várakoznunk kellett; a karjaim kezdték feladni a szolgálatot. Legjobb barátnőm sem volt jobban. Egyik lábáról a másikra helyezte át a súlyt. - Megőszülünk, mire lepakolunk.

Már éppen készültünk lerakni az ajtó elé a dobozokat, amikor kinyílt a nyílászáró. Richard, a zenekar egyik tagja terelt minket a többiekhez. Egyből rám terelődött az összes szempár. Felvontam a szemöldököm.

- Joel, azt hiszem, valaki átvette a stílusod - bökte oldalba Zabdiel az említettet, aki mintha átkerült volna egy másik dimenzióba. Pislogás nélkül bámult engem, ami egy idő kezdett számomra kínossá válni. Lányos zavaromba a dobozokkal kezdtem babrálni, hátha eltereli a gondolataimat az énekesről. Chloe hangja zökkentett ki a pakolászásból. - Joy, menjünk! Le kell adnom a kocsit az étteremnél.

- Maradjatok még! A koncert végén majd hazafuvarozunk titeket - szólalt meg Chris, én pedig megráztam a fejem. - Munka után azonnal haza kell indulnom, különben anyám kinyír. Elég nyűg számára, hogy így nézek ki... Hát még az, hogy lány vagyok. Hadd, ne vázoljam a teóriáit, mi történhet este a nőneműekkel...

- Ne csináld már, Joy! Majd én beszélek anyukáddal. Add ide a mobilod! - nyújtotta a kezét legjobb barátnőm. Visszafojtott lélegzettel nyomtam a tenyerébe a készüléket, ő pedig máris tárcsázta az a nőt, aki életet adott nekem. Elég közel álltam a lányhoz, hogy halljam az ellenkezést... Aztán a beleegyezést. Miután lezárta a hívást, Chloe fél kézzel a levegőbe bokszolt. - Szigorúan mellettem kell maradnod, különben nem mehetsz legközelebb sehova! Csak dolgozni.

- Elég áldás az nekem - sóhajtottam fel. Otthon úgyis csak a tv és a számítógép előtt gubbasztanék, esetleg olvasnék egy könyvet s közben zenét hallgatnék. 

A backstage felé igyekezve azon gondolkodtam, miért voltak ilyen kedvesek velünk a srácok. Párszor ugyan összefutottunk velük az étteremben, ezen kívül viszont nem történt soha semmi. Még a nevünket sem tudták. Most is csak a becenevemet említette meg Chloe, azt is kétszer. Nincs jelentősége.

Nem mondhattam volna magamról, hogy hatalmas CNCO rajongó vagyok. Egyetlen egy dalt sem ismertem igazán, mindössze a rádióban hallottam néhányat. A hangulat ettől függetlenül fergeteges volt, barátnőmmel végigtáncoltuk az egész koncertet. Joel párszor kitekintett felénk, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Biztos azért csinálta, mert nem hitte el először, hogy ekkora darab lányt lát - szólalt meg egy hang a fejemben.

A közel másfél órás koncertet követően a banda Duracell nyuszikat megszégyenítő energiával robogott az öltözőbe, ahol nekiláttak az evésnek. Chloe-val nem szerettünk volna zavarni, ám Chris és Erick hajthatatlan volt. Ellenkezésünk figyelmen kívül hagyva tereltek minket a helységbe.

Chlo felszabadultan ökörködött a fiúkkal, míg én gondolataimba merülve hallgattam őket. Annyira mások vagyunk, mégis csecsemő korom óta a barátomnak mondhatom. Chloe maga az élet, a vidámság és a szépség... Nos, jómagam képviselem a pesszimista, csúnya és az életet gyűlölő személyt.

- Ne haragudjatok, de mennem kell - álltam fel kissé bizonytalanul, aztán a hátamra vettem a táskám s egy intést követően elindultam a kijárat felé. 

Fél füllel hallottam, hogy valaki utánam igyekszik, de nem fordultam vissza. Az ágyamat akartam s egy pihentető alvást. 

- Hey! - kapott a kezem után követőm, mire ijedten majdnem leléptem a járdáról az útra. Lángba borult arccal meredtem a gyűrűkkel teli ujjakra, majd az igencsak értetlen s komor arcra. - Miért siettél el?

Joyce szettje: https://www.polyvore.com/untitled143.set/set?id=233829832

Sziasztok!

Spontán fába vágtam a fejszémet :P Lassan három hónapja bolondulok oda meg vissza a CNCO zenekarért, így késztetést éreztem arra, hogy írjak róluk egy történetet :) Jelenleg Deirdre Riordan Hall Sugar című regényét olvasom, ami hatalmas löketet adott... Lépjünk ki a megszokott karcsú, Barbie-baba jellegű lányok világából és sétáljunk egy olyan világba, ahol a teltebb csajszik érvényesülnek :D Remélem, elnyeri tetszéseteket s hamarosan jelentkezhetek a folytatással :) Pusszpáá evribádii,

Macy