A fekete paripa

Rémísztő reggel

A Nap sugarai beterítették az egész szobámat. Eléggé irritálta a szememet, ezért felkeltem, hogy elhúzzam a sötéttelőt, mikor az ablakban egy elég rémisztő dolgot vettem észre. Egy emberi fejet, ami engem nézett, és mosolygott. Amint észre vette, hogy előtte állok leugrott a párkányról, a földre. Azonnal az ablakhoz szaladtam, és láttam, ahogy az előbbi férfi, mert férfi volt, átszaladt az úttesten és eltűnt a sok ház között. Nem mondom, eléggé megrémültem.

- Alex! Ideje felébredni! - rontott be a szobámba Aaron, majd mikor látta, hogy nem az ágyban vagyok, hanem az ablakban oda jött ő is és kinézett rajta. - Minden rendben? - kérdezte.

A döbbenedtől most még nem tudtam megszólalni, így a fejemet ráztam.

- Mondjad már mi történt! - vágott ő is rémült arcot.

- Egy férfi leskelődött az ablakban! - nyögtem ki nagynehezen. Ő is meglepődött. Hirtelen a kezemet rángatta, majd mikor oda fordultam hozzá egy elég feltűnő borítékra mutatatott. Odaugrottunk mind a ketten, de én voltam az, aki kinyitotta.
Hangosan elkezdtem olvasni.
- Kedves Alex! Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a volt iskolámba jelentkeztél. Remélem felkészültél arra, hogy nem könnyű év áll előtted. - írta a levélben.
- Ki írta? - vette ki a kezemből a papírt, majd a hátulját nézte meg. - Ezt hallgasd: Szeretettel: Erick Turner!
Amikor kimondta azt a nevet, egy ütemet kihagyott a szívem. Azonnal kikaptam a kezéből a levelet, majd leszaladtam a földszíntre, hátha lent találom Richárdot, de helyette a bátyám ült az asztalnál.
- Szép jó reggelt! - köszönt mosolygós arccal, de nekem nem sok kedvem volt mosolyogni. - Mi a baj?
- Ezt nézd! - adtam a kezébe a levelet, majd megvártam, míg elolvassa. Ő is meglepődött, és rám nézett.
- Nem csak ez volt. - jött le utánam Aaron is. - Mondd csak el, mit láttál!
- Egy férfi volt az ablakomban, és engem nézett. Nagy valószínűséggel Erick volt az, mert ő hozta ide azt a levelet. - mutattam a fehér papírra.
- Jól van! Nyugodj meg! - tette a vállamra a kezét, majd Aaronra nézett, aki persze az egészből nem értett semmit.
- Alex úrfi, meghoztam a reggeliét! - jelent meg Sebastien pont jókor. Azonnal az asztalhoz ültem, ahol a rántotta várt engem. Aaron is mellém ült. Ő is ugyan azt kapott, mint én. 

Az idegesség nem szűnt meg, ez látszott azon is, hogy a rántotátt szó szerint behabzsoltam.

- Hé! Egyél lassabban! - szólt rám a szőke, de már addigra nem volt, mit lassabban ennem. 

- Bocs! - mondtam, majd hátra dőltem a székben. Jól indul a reggelem, mondhatom. - Egyébként Richárd bácsi, hol van? - intéztem kérdésemet Matt-nek. 

- El kellett mennie valahova, azt mondta, hogy majd jön. - mondta a bátyam, aki még mindig a levelet nézegette a kezében. 

- Értem. - mondtam, majd Aaron-ra néztem, aki még mindig a tükörtojását ette. Kicsit már le nyugodtam, de a félelem még mindig bennem volt egy kicsit. 

- Na? Mit fogunk ma csinálni? - nézett rám a szőke srác, mikor már befejezte az evést.
- Szerintem megtanítalak lovagolni. Mit szólsz hozzá? - néztem felé nagy mosollyal a számon.
- De, Alex! Én félek a lovaktól. - mondta, kicsit zavarodottan a fiú.
- Akkor, majd megszereted őket. - legyintettem egyet, majd Matt felé fordultam. - Át megyünk a lovardába.
- Rendben. Üdvözlöm Johnt! - mondta a bátyám, majd felment a szobájába.
- Akkor, gyerünk Aaron! Menjünk! - már az ajtó előtt álltam és a kabátomat vettem. Ahoz képest, hogy nem rég múlt el a nyár, elég hamar beköszöntött az ősz. Nagy kedvtelve, de Aaron is mellém lépett.
- Akkor menjünk! - mondta, de végül is elmosolyodott.
Elköszöntünk Sebastien-től, és elhagytuk a házat. Ahogy az várható volt Aaron még sétálni sem szeret. Úgy kérdezgette már, hogy mikor érünk már oda, mint Shrek-ben a Szamár
- Tessék, úrfi! Megérkeztünk! - hajoltam meg előtte, mint ahogy Sebastien szokott előttem.
- Ugyan menj már! - nevette el magát, majd a lovakkal díszített kapuhoz ment. Kinyitotta, majd intett, hogy kövessem. Amint beléptünk a kapunk, egy furcsa érzés fogott hatalmába. Mintha figyelnének minket.

- Aaron! - kezdtem bele, de inkább nem szóltam egy szót sem. Elég, ha én aggodalmaskodok. 

- Mondjad! - nézett hátra, mert ő ment elől, mintha tudná az utat.

- Felüljek veled együtt a lóra, vagy egyből egyedül mennél vele? - kérdeztem gúnyos mosollyal a számon, mire bele bokszolt egyet a vállamba. 

- Nem nézhetném inkább, azt, hogy csak te lovagolsz? - kérdezte kicsit félő hangon. 

- Az teljességgel ki van zárva! - nyújtottam rá a nyelvem, majd szép lassan elértünk az egyik karámhoz. John épp egy új lovat akart betöretni. Amikor meglátott minket, nagy mosolyra húzta a száját, és odajött hozzánk.

- Nocsak, a kis Alex Johnson! Rég nem láttalak! - ölelt szorosan magához a férfi, mint amikor egy hosszú útról hazatérő fiát az apja.

- Igen, régen voltam már itt. - mondtam, majd a mellettem álló Aaron-ra mutattam. - Bemutatnám neked a legjobb barátomat és szobatársamat a suliban. 

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtotta felé John a kezét. - A nevem John Smith. Téged, hogy hívnak?

- Az én nevem Aaron White! - fogadta a férfi köszöntését.

- Sejtem, hogy miért jöttetek. Alex, te már ismered itt a járást. Mutasd meg Aaron-nak  a lovakat, aztán gyertek a melletünk lévő karámba. - mondta és vissza ment az új ló lovasához. Őt még itt nem láttam egyszer sem. 

- Mondom, hogy nem akarok lovagolni! - mondta már a szőke, mikor már az istállóban a lovakat nézegettük.

- Egyik sem tetszik neked? - kérdeztem érdeklődve. Nem válaszolt, ezért kivezettem a bokszából Apolót a szürke arab telivért és felszerszámoztam. 

- Aaron! Bemutatom neked Apolót. Apoló, ő itt Aaron, aki lovagolni fog rajtad. - muttattam be őket egymásnak.
A fiú nem tudta, hogy most mit szólhasson.
- Gyerünk! Köszönj neki! - szóltam a srácnak, mire összerezzent.
- Szi...szia, Apoló! - köszönt végre neki nagy nehezen. Nem értem mit fél annyira a lovaktól, hisz nem bántanak. Na jó eshetsz le róluk úgy, hogy megbénulhatsz, de azért nem kell félni tőlük.
- Remek! A lovat már felszerszámoztam, most te jössz. - mondtam, majd átmentünk abba a szobába, ahol a sok kobak, és lábszárvédők vannak. Megkerestük a neki megfelelőt, majd segítettem neki felvenni azokat. Mikor már mindennel készen voltunk, egyébként én is felvettem ezeket, kivezettük a lovat a karámba.
- Hm. Apoló? Jó választás, Alex! - biccentett felém John elismerően. Aaron felé fordultam, majd nagy mosollyal a számon a kis szőke felé fordultam.
- Gyere, ülj fel! - intettem neki, mire bátortalanul, de megindult a ló felé.

Meghoztam az új részt. Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott, de ugye megkezdődött a suli, és nem nagyon volt rá időm. Köszi, hogy elolvastad! :) :)