A fekete paripa

Eltitkolt nagybácsi

Ma korán keltem, mert nem tudtam már aludni. Mikor az órára pillantottam, nagyon meglepődtem, hogy még csak hajnali 3 óra van.  Kint még nem volt nagy a nyüzsgés, gondoltam John még biztosan alszik.  Kiültem az erkélyre és néztem a napfelkeltét.  Csak ültem és az eget bámultam.  Hűvös szél söpört végig a lovarda területén, amiben én egy kicsit megborzongtam. 

- Gyere be, mert megfázol! - hallottam meg Rose hangját a hátam mögött. 

- Hogy-hogy  ébren vagy? - fordultam vissza az ég felé. 

- Hallottam, hogy mocorogsz. Tudom, hogy nem vagy álmos, de azért próbálj meg vissza aludni, jó? - kérdezte meg, majd oda jött hozzám és visszavezetett az ágyhoz. Befektetett engem az ágyba, majd betakart a takaróval és egy altatót kezdett dúdolni nekem,  amitől azonnal elaludtam.  Nem tudom meddig aludhattam, de biztos volt már olyan negyed 10 mikor újból felébredtem.

- Jó reggelt, álomszuszék! - lépett be John az ajtón nagy mosolyogva, majd leült az ágyam szélére.

- Nagyon elaludtam? - kérdeztem kómás fejjel.

- Nem mondhatnám, hisz már hajnalban fent voltál. - mondta mire lepetten tekintettem rá.

- Honnan tudod? kérdeztem. 

- Rose mesélte nekem, mikor felébredtem.  Épp  azért jöttem, hogy felköltselek. El kell mennünk egy helyre! Jó lenne, ha gyorsan felöltöznél. - mondta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment.
Azonnal hozzáfogtam öltözni, majd 5 perc múlva készen is voltam. Egy melegítő együttest vettem fel, hozzá illő cipővel, majd fejembe húztam a baseball sapkám, és már indultam is John után. Már a kocsiban várt rám.
- Majd út közben megreggelizel! Gyere, menjünk! - kiáltotta a kocsiból, majd kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. Beszálltam és már indultunk is.
- Hova megyünk? -  érdeklődtem.

- Majd megtudod. Ne kérdezősködj! - mondta, majd nem szólalt meg többet, csak az utat nézte. Ahogy mondta, útközben ettem meg a szendvicset, amit Rose csomagolt nekem. Azt hittem egy, hogy átmegyünk egy másik városba, de tévedtem. A városunk másik oldalára mentünk. Nézelődtem össze-vissza, és lestem, hogy melyik háznál fogunk megállni. Nagy meglepetésemre egy nagy háznál állította meg a járművet. Kiszállt, majd intett, hogy én is tegyek ugyan így.  Az ajtónál egy percig megálltunk.  John már kopogni készült, amikor is az ajtó kitárult és egy  magas, vékony férfi, fekete öltönyt viselt. Kezein fehér kesztyűk voltak. Mikor megpillantott minket, meghajolt, majd intett, hogy jöjjünk be. 

-  Nagyon örülök, hogy eljött hozzánk az úrfi. - mondta a férfi, majd elkérte a kabátjainkat és elhelyezte a hallban lévő fogasokra. Tátott szájjal néztünk körbe. Ahogy belépni az épületbe egyből egy nagy helyiségbe érkezünk, ami tele van bútorokkal és egy nagy asztallal.  Az asztalon egy virágos váza volt, amiben egy rózsa csokor volt. Az ajtóval szemben a jobb oldalon egy lépcső volt, ami felvisz az emeleten elhelyezett szobákhoz. 

- Alexander Johnson! - mondta egy hang a lépcső tetején. Johnnal egyből oda kaptuk a pillantásunkat. - Sebastien! Hozzon a vendégeinken egy csésze teát!

Az öltönyös férfi elindult, gondolom a konyha felé. A férfi, aki a lépcső tetején állt, szép lassan felénk sétált. Intett, hogy foglaljunk helyet a kanapéján. Mi, Johnnal azonnal helyet is foglaltunk. Ő velünk szemben foglalt helyet. Johnnal egymásra pillantottunk.

- El nem hiszed, hogy micsoda öröm végre megismerni téged! - mondta a férfi.

- Sajnálom, uram, de én nem ismerem magát. - mondtam.

- Persze, hogy nem ismersz, hisz az apád nem engedte meg, hogy megismerj, mert úgy hitte, hogy túlságosan is nagy hatással lettem volna rád. Tudod én elég híres ember vagyok. - szavain meglepődtem. Johnra pillantott, majd így szólt: - Téged is régen láttalak, John. Hogy megy a lovardád?