A fekete paripa

A temetés

Reggel fejfájásra ébredtem, biztos a sok sírástól fáj.Az arcom nyúzott, a szemem piros és fel van dagadva, alulról pedig sötét karikák övezik. Ma feketét kell felvennem, de nem is szeretem, túl sötét és komor. Nagyon nem vártam ezt a napot. Miért kellett magamra hagynia? Miért nem figyelt jobban oda?
John a szobám ajtaján kopogtatott.
- Alex! Készen vagy? - kérdezte, halkan, de még is úgy, hogy meghalljam.
- Igen. - mondtam, majd teljes fekete öltözetben léptem elébe. Kint a ház előtt Sarah állt, és minket várt.
- Te is jönni fogsz? - kérdeztem érzelem mentes arccal.
- Igen. Kellenek a barátok ilyen helyzetben. - egy mosolyt erőltetett az arcára, de látszott rajta, hogy neki se könnyű. Beültünk az autóba, majd elindultunk. Az út lassan és csendbe telt senki se tudta mit kéne mondania, ezért inkább mindenki elmerült a saját gondolataiban és fájdalmában. Ez nem csak számomra nehéz nap és ezek után csak nehezebb lesz. Ezt a sebet senki és semmi nem képes begyógyítani. Max csak egy idő után enyhülni fog a fájdalom de az az űr amit maga után hagyott az örökre ott marad. Egyszer csak arra lettem figyelmes hogy megérkeztünk. Nem akartam kiszállni. Haza akartam menni. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Jobb ha túl esünk rajta! - mondta John és Sarah-val együtt kiszállt a kocsiból. Nagy levegőt vetten, majd én is utánuk mentem. Minden egyes lépéssel, ahogy közeledtünk a koporsó felé, a szívem összeszorult. Abban reménykedtem, hogy még sem ő fekszik benne, pedig már tudtam, hogy sajnos így van. Végre elértük a koporsót. Apa hófehér, élettelen arcát láttam. Olyan volt, mintha aludna, de még sem így volt. Egy csomó ember volt ott akit nem is ismertem, de még is hálás voltam nekik, hogy eljöttek elbúcsúzni tőle. A pap elmondta szokásos beszédét, majd lezárták a koporsó fedelét, majd leeresztették az előre kiásott gödörbe, utána szép lassan betemették. Akkor már nem tudtam magam türtőztetni. Keserves sírásba kezdtem, és a földre rogytam.
- Állj fel, Alex! - fogta meg a karomat John, hogy segítsen felállni. Nem mozdultam, csak ültem és sírtam.
- Alex! Állj fel! - mondta egy kicsit határozottabb hangon, amire felugrottam.
Szorosan magához ölelt. Tudtam, neki is ugyan annyira fáj, mint nekem, hisz barátok voltak. A sok ott levő ember ezután oda jött hozzánk és részvétet nyilvánított, majd vissza mentünk a lovardába. Mikor megérkeztünk egyenest a szobámba szaladtam és magamra zártam az ajtót. Nem is jöttem ki, csak vacsorára. Az asztalnál mindenki csöndben ült és engem bámult.
- Figyelj, Alex! Holnap jön egy ember, aki megszeretné nézni, hogyan lovagolsz. - mondta John, majd bevett a szájába egy sült krumplit.
- Nem akarok lovagolni! - mondtam halkan.
- Ha nem mutatjuk meg az úrnak, hogy Szélvihar engedelmes ló, elfogja vinni és megöli, azzal a címszóval, hogy nagyon vad és nem bír vele senki. - mondta John, hangjában kicsi csalódást véltem felfedezni. Szavai megdöbbentettek. Az nem lehet, hogy őt is elveszítsem!
- Rendben! -vágtam rá. John arca felragyogott. Egy kicsit mintha én is elmosolyodtam volna, de az nem tartott olyan sokáig. Vacsora után egyenest a szobámba mentem és már aludtam is. Vagy is csak próbáltam. Egyszerűen nem tudtam aludni. Mindig azon járt az eszem, hogy apa vajon jó helyre került, és, hogy odafentről figyel engem. Reméltem, hogy igen. Kiültem az ablakba és néztem a csillagokat. Egyszer csak egy hullócsillagot vettem észre. Azonnal kívántam egyet. Azt kívántam, hogy még egyszer láthassam apámat, és rendesen eltudjak búcsúzni tőle. Az órára pillantottam. Negyed tízet mutatott. Mivel, másnap jelenésem lesz, úgy gondoltam ideje aludni menni. Bármennyire is fura, de a kívánságom valóra vált. Álmomban megjelent apa és eltudtam búcsúzni tőle. Nem akartam felébredni. Még vele akartam lenni.

- Alex! Ébredj! - költögetett John. Az ablakon a napsugarai besütve kicsit zavarták a szememet. Hirtelen eszembe jutott az álmom, és gyorsan felültem. A férfira néztem, aki értetlenkedve nézett rám. Arcomon egy kis harag látszott, de gyorsan elfelejtettem azt, mert tudtam, hogy nem tehet róla.

- Nem soká itt van az úr. Remélem felkészültél! - mondta John, majd magamra hagyott, hogy feltudjak öltözni.

Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem és szaladtam az istállóba, ahol Szélvihar boldogan fogadott.