A fekete paripa

Boldog születésnapot nekem! :D

Mikor felkeltem, a szobában még sötét volt, mivel el volt húzva a sötétellő függöny. Nem sok mindent láttam, de azért ki tudtam venni a szekrények alakzatait. Szép lassan odacammogtam a ruhás szekrényhez és előkerestem belőle a kedvenc világos kék térdnadrágomat és egy fehér ujjatlant. Miután felöltöztem elhúztam a függönyt beengedve a nagy világosságot, amit nem könnyen tűrt meg a szemem. Kellett pár perc mire megszoktam a fényt, majd miután ez is meg volt elindultam le az emeletről. Amint az emeleti folyosón sétáltam meghallottam, hogy valakik sustorognak oda lent. Lopakodva tettem két lépést, mikor hirtelen Sebastien tűnt fel a lépcső tetején.

- Jó reggelt, úrfi! Már elkészítettem a reggeliét. Erre tessék! - intett, hogy menjek oda hozzá. Mikor oda értem és végre rálátásom volt az étkezőre, a barátim ugrottak elő boldog szülinapot kívánva nekem.

- Boldog szülinapot, Alex! - kiabálták egyszerre.

- Srácok! - ennyit tudtam kinyögni. Túlságosan is meglepődtem. Teljesen nem erre számítottam. Leballagtam a lépcsőről és a kis csoport előtt álltam.

- Meglepődtél mi? - nevetett az egyik régi haverom Thomas. Még általánosban voltunk osztálytársak. Akkor is mindig együtt csináltunk mindent, és tudtunk a másikról mindent.

- Nem is hinnéd mennyire! - mondtam mosolyogva.

- Akkor a meglepi buli bejött. Jó ötlet volt Thomas. - lépett közénk egy másik barátom Will.

- Nahát, Will! Téged is lehet látni? Általában messzire elkerülöd az ilyen bulikat. - fogtam vele nevetve kezet. Ő is az osztálytársam volt, és ahhoz képest, hogy nem egy barátkozós típus, nagyon jól kijöttünk egymással.

- Viccelsz? Sosem hagynám ki a szülinapi bulidat! - verdesett hátba.

- Nem azért, de most először jöttél el a szülinapi bulimba. - forgattam meg a szemeimet.

- Tényleg? Huh, akkor bocsi! Na mindegy! Most itt vagyok, nem ez a lényeg? - nevette el magát hangosan. Sokszor éreztem magam kínosan eme viselkedése miatt.

- Bemutatnád nekem a barátaidat, Alex! - lépett mellém Matt és a vállamra tette a kezét.

- Persze, bátyus! - mondtam mosolyogva - Ők itt a legjobb haverjaim, Thomas és Will.

- Nagyon örvendek! - mondta Matt és kezet fogott a két fiúval. Ők is illedelmesen köszöntek, és amikor a bátyám magunkra hagyott, azonnal faggatni kezdtek.

- Neked meg mióta van bátyád? Hogy titkolhattál el egy ilyen nagy dolgot előlünk? - kezdte a faggatást Will.

- Igen, ez egy remek kérdés, Will! Miért nem mondtad el? Azt hittem mindent elmondunk egymásnak! - folytatta Thomas.

Ezek most jól megfogtak. Még is mit mondjak erre? Az igazat nem mondhattam el, mert elég hülyén hangzik ráadásul ez a bátyámat sem tünteti fel jobb színben.

- Azért nem meséltem róla semmit, mert még amikor 4 éves voltam elment egyetemre és így nem nagyon emlékeztem rá, apa meg nem mesélt róla semmit. - mondtam, majd Matt-et kerestem a szememmel, aki a nappaliban a kanapén ült és egy bólintással mondott köszönetet, hogy kihagytam azt a részt, ami nem tünteti fel őt annyira jó fényben.

- Értem. Egyébként apukád hol van? Próbáltam őt is felhívni, de nem vette fel a telefont. - kérdezte Thomas érdeklődve.

Ekkor elkomorodtam. Tudom, hogy nem most halt meg, de a sebet még frissnek érzem, és ez a kérdés nem tett neki jót. Szerintem Will látta, hogy ez a kérdést nem kellett fel tennie Thomasnak, ezért oldalba bökte. Nem haragudtam rá. Nem tudta, hogy meghalt. A nyár kezdete óta nem beszéltünk.