Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Fénysugár (Part 21)

– Ő is? – biccentettem Karl felé. Tina morgása frekvenciát váltott, hogy kifejezze nemtetszését.

– Természetesen.

– Az Alfa? – Kamill látványosan sóhajtott.

– Hát jó, ha olyannyira ragaszkodsz hozzá, vihetik, ami maradt belőle. – Már másodjára használta ezt a kifejezést.

– Látni akarom.

A klánfőnök leeresztette a kezét, de közben az ujjaival jelzett egy másik vámpírnak.

– És tudni akarom, mi a biztosíték rá, hogy mindenkit elengedtek, ha megkaptad, amit akarsz.

Kamill mosolya kiszélesedett.

– Semmi, cara mia. Attól tartok, hogy kénytelen leszel megbízni bennem. – Bízik a halál. Pióca. – Ám remélem, ez megnyugtat: ha nem térnének vissza a megfelelő magyarázattal, valószínűsítem, hogy a falka többi tagja is tiszteletét tenné nálunk, ezúttal fényes délelőtt. Ezt pedig nem kockáztatom meg. – Persze, hogy nem. Addig van egy egész éjszakája. Legjobb esetben is csak egy üres pincét találnának.

– Nem nyugtat meg.

– Sajnos többet nem tudok felajánlani.

– Adj egy percet.

– Természetesen. – Bólintott és visszahelyezkedett a székébe.

A vér nem gond, abba már belenyugodtam. De mégis miért akarja, hogy néhány hónapig maradjak? Mit akarhat tőlem a véremen kívül? Miért áldozza fel az ingyenkaját és a falka létszámának csökkentését csak azért, hogy önként maradjak? Nélkülem talán gyengül a falka, de korántsem annyira, hogy az előnyére fordíthassa. Már persze, ha egyáltalán igazat mondott. A vámpíroknál nem olyan egyszerű megállapítani. Mi lesz néhány hónap... A kezem a hasamra rebbent. Teljesen elfelejtkeztem a kicsiről. Egy vérfarkas és egy sárkány, egy sámán és egy ősi boszorkány vére. Négy az egyben a drága szörnyikéjük javára. Karlra néztem, de úgy tűnt, egy szót sem fog föl abból, ami történik. Ha ezt tudta, én megnyúzom.

Geri az ajtó mögött állt. Tudtam, mielőtt beléptek volna. Ott volt. Életben.

A farkasa válaszolt a megkönnyebbülésemre. Élt!

Négy vámpír vezette pórázon, a fején tündérmágiától lüktető ezüstös szájkosár. Sértetlennek tűnt. Mikor higanyszín szeme rám talált, négy lába izmai olyan lendülettel indították felém, hogy a vérszívók kezéből kicsúsztak a láncok.

Kamill leintette őket és türelmesen nézte, ahogy lekapcsolom a láncokat és a szájkosarat. Amint földet értek, a kötelékünk a helyén volt. Tisztán éreztem az örömöt és a megnyugvást, hogy velem lehet.

– Döntöttél hát, cara mia? Hajlandó vagy maradni a társaid szabad elvonulása érdekében? – kelt föl Kamill.

Geri farkasa a lábamhoz simulva vicsorgott.

– Nem. – Ha csak magamról lenne szó, még azt is el tudom képzelni, hogy amilyen bolond vagyok, még vállaltam is volna. De a gyermekünket nem tudnám föláldozni. Képtelen ötlet.

A klánfőnök őszintén meghökkent a feleletemre.

– Nem sikerült döntened?

– De igen, döntöttem. Nem tetted túl nehézzé. Elmegyünk. Kérlek, ne állj az utunkba.

A zavartsága pillanatok alatt eltűnt. A mosolyából egy dolgot lehetett látni: azt hitte, ő van fölényben és én túl hülye vagyok, hogy fölfogjam. Mindez rettentően szórakoztatta.

– És mért is ne tenném?

– Mivel odakint fényes nappal van.

– Viszont mi idebent vagyunk, cara mia, idebent pedig mi vagyunk előnyösebb helyzetben. – Széles karmozdulattal mutatott végig az időközben megszaporodott vámpírseregen.

És ez volt a nagy dilemma. Mi lesz, ha mind megvagyunk, de Kamill úgy dönt, mégsem enged el minket. Van esélyünk annyi vérszívó ellen, még ha nincs is mind ébren? Fedjem föl a sárkányom a cél érdekében, és ha megteszem, az vajon kisegít minket a szűk helyen? Mert Kamillnak igaza volt. A napfény képes megölni a vámpírokat, de bármennyire is tűz odafent a Nap, egy ház két szintje és némi föld választ el tőle. A pincében több tucat vámpír képes nappal is ébren lenni és harcolni, akik ráadásul tökéletesen ismerik a terepet. Bármennyire is biztos volt Viktor bizonyos körülményekben, ez egyik farkast sem nyugtatta meg. A hátrányunk túl egyértelmű volt. Mégis hogyan kérhettem tőlük, hogy sétáljunk bele egy ilyen eszményi csapdába?

A nyilvánvaló megoldás a problémánkra akkor jutott eszembe, mikor Holló megkérdezte: „vicces lesz?" A válasz pedig:

– Az attól függ, mennyire élveznétek, ha lerobbanna a fejetek fölül az épület.

Még karácsonykor megtaláltam a lelki társam az egyik nemrég hazaköltözött falkatag személyében. Bár ő nem mérgeket, hanem robbanóanyagokat gyűjt! Szerencsére – na jó, talán nem pont szerencse kérdése volt – Geri nem tiltotta meg neki a dolgot, csak kötelezte, hogy a gyűjteményét a semmi közepén, a lehető legbiztonságosabb módon tartsa. A legutóbbi munkája során robbantásos bontásokat tervezett meg. A különbség ebben az esetben csak annyi volt, hogy a cél a törmelék szétszórása, nem pedig az, hogy épület önmagába essen össze. Mert mi sem vagyunk sebezhetetlenek, meg persze minél nagyobb teret kell adni a napfénynek. Pet vagy Péter vagy Peti, mikor ki szólítja, azt mondta, megoldja.

– Nem merészelted?

– Mégis mit vártál? Elrabolsz egy alfát és a falkája majd csöndben tűri?

– Nem lehetséges. Végig figyeltünk titeket, a kamerák...

– Te mondtad – vágtam közbe. – Miért csak hat farkast hoztam, mikor tündérek állnak mellettem? – Meg egy fiatal mágus, aki azon gondolkodik, hogy elkezdje az általánost.

Illangóék nem sokkal utánunk érkeztek, csak éppen nem kocsival. A bombamániás farkas utasítása szerint helyezték el a tölteteket és már el is tűntek. A kamerák meg se kottyantak nekik. Egyikőjüket sem akartam arra kérni, hogy újra öljenek, de ezzel többet is segítettek.

– Az indító? – Ha nem klánfőnök lenne, Kamill ezt valószínűleg visítva kérdezte volna, így inkább suttogásnak tűnt. A furcsa, hogy a félelmet nem a napfény, hanem a tündérek említése váltotta ki belőle.

– Erre gondolsz? – húztam ki a kérdéses tárgyat a zsebemből. – Én a helyedben nem tenném – fordultam gyorsan az egyik gyanúsan mozduló vámpír felé. – Egy bizonyos időpontban mindenképpen robban, azt ezzel nem tudjátok megakadályozni, úgyhogy nem érdemes feldühítenetek avval, hogy megpróbáljátok elvenni. Ha mind szépen kijutottunk, miután a szavadat adtad – néztem újra Kamillra –, hogy most már tényleg békén hagytok és nem léptek többé a területünkre, akkor kikapcsoljuk az időzítőt és éjjel nyugodtan elkotródhattok.

Ahogy befejeztem a beszédet, a teremben síri csönd lett. Kamill most már őszintén ledöbbent, és megbűvölten nézte a kezemben tartott kis készüléket. A mosolya nyom nélkül eltűnt. Perceknek tűnő szünet után a szemembe nézett.

– Mi a biztosíték arra, hogy nem indítod be, miután elmentetek?

Elvigyorodtam és jóleső kárörömmel ismételtem meg korábbi szavait:

– Semmi. Attól tartok, hogy kénytelen leszel megbízni bennem.

wp2018dec16