Egyedül (Part 17)

157 9 0
                                    

Hónapok teltek el eredménytelenül. Bár a farkaspárral és a kóborral összebarátkoztunk, de már hetek óta róluk sem tudunk semmit. Tovább kellett mennünk, nem maradhattunk olyan sokáig egy környéken.

Hisz napokon belül megszületsz!

Tudom, hogy Doug nem hisz nekem, mert egy kicsit még korai, de van már benne tapasztalatom. Tudom, hogy március hetedik napján fogsz világra jönni, kicsi Nahimana. Legalábbis az itteni időszámítás szerint. Írországban vagyunk.

- x - x - x -

Nem is ért vissza.

Nem jött vissza. Eltűnt. Miért fáj ennyire?

Tudom, hogy él, de azt nem, hogy hol van. Nem érem el. Nem hallja a hangom vagy nem tud válaszolni. Nem jön tőle semmi, csak a halvány jelenlét. Mintha öntudatlan lenne. És ezt is alig érzem a falka miatt.

Valamikor az éjszaka folyamán, talán a legelején, megváltozott valami. Már nem dörömbölt a fülemben a vadászat ritmusa, de a farkasok maradtak. Folyamatos alapzaj a gondolataim peremén. Ha akarom, közelebb hozhattam őket magamhoz, akár még a gondolataikat is láthattam volna. De nem akartam. Geri sosem kutakodott szükségtelenül más fejében. Nekem sem állt szándékomban. Főleg nem most.

A nappaliban állok Geri helyén. Minden farkas engem néz titokban. Én az ajtót. Az összes energiámat felemészti, hogy ne essem pánikba. Kikészít, hogy nem tudom, mi van vele. Hogy nekem itt kell állnom, amíg lehet, hogy neki szüksége lenne rám. Ja. Pont rám. Ha bajban van, valószínűleg nem éppen én lennék a legnagyobb segítség.

Hófehérke a lábam környékén guggol. Nem engedett el keresni és nem is mozdul mellőlem, mióta felkelt a Nap. És Geri nem jött vissza.

Most várunk.

Halk lépések a folyosó padlóján. Visszaértek. Ben, Vlad és egy harmadik farkas, akinek nem tudom a nevét.

– Emberek és vámpírok szaga keveredik valami idegen mágiával – jelentette Ben. Nekem. – Elkábíthatták, mert... kevés volt a vér. – Gerié és másoké. Engem is megcsapott a gyönge szag hármójuk felől, mikor beléptek. – Elvesztettük a nyomukat az autópályánál. – Kocsiba szálltak.

Nem. Ez így nem jó. Ez csak egy rossz álom. Nem tűnhet csak úgy el.

Most, hogy már szükségem van rá.

Szokatlan kopogás közeledett.

– Három órát vezettem, szóval jól jönne egy kis frissítő – lépett be az ajtón Ila. – Itt meg mi történt?

Már csak ő hiányzott. Laci állt hozzá a legközelebb. Rám pillantott. Mikor nagy nehezen bólintottam, gyorsan összefoglalta a helyzetet. Ila színpadiasan hátravetette a fejét és nevetett. Aztán a szemembe nézett, de nem hozzám beszélt.

– Hihetetlen, hogy bedőltök neki.

– Szerinted az én hibám? – kérdeztem. A fellángoló düh segített megtalálni órák óta elveszettnek hitt hangomat. Egy apró részemet tényleg érdekelte, hogy őszintén így gondolja, vagy csak játssza az önmagára írt szerepét. Vártam, mikor fordítja el a pillantását, de nem tette.

– Mégis hogy maradhatna együtt veled? – A vérről Laci nem beszélt. Ila nem falkatag. Már én sem éreztem, így neki sem tűnhetett fel.

– Nem hagyná itt a párját – állt elé Ben, ezzel megszakítva a farkasszemezésünket. Jó. Így nem kell megölnöm. – Főleg nem ilyen... állapotban. – Megkezdődött az általános szimatolás. Nem maradt olyan, aki ne tudta volna, hogy gyermeket várok.

Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)Where stories live. Discover now