Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

Szökés (Part 20)

– Ismeri ezeket az embereket? – ismételte meg a kérdést a tolmács, miközben az öltönyösök fotókat pakoltak az asztalra. Fotókat égett, szakadozott, darabokban lévő testekről. Csak ne ők, csak ne ők...

– Szerintük erről fel lehet ismerni bárkit is?

– Nézze, ne kérdezősködjön! – dörrent rám az idősebbik öltönyös.

– Igen – "fordította le" nekem a tolmács.

Próbáltam valami ismertetőjelet keresni, de semmi olyat nem találtam, amit már korábban is láttam volna. Hála az égnek.

– Nem. Nem hiszem, hogy ismerném őket. Kimehetnék a mosdóba? – névtelen tolmácsom továbbította a válaszomat. Nem örültek neki, de megszólalt az öregebb telefonja. Felvette, de nem szólt bele, kb. tíz másodperc múlva letette és az órájára nézett. A lényeget nem értettem, mert a telefonáló egy olyan szót használt, amit nem ismertem.

– Ne ijedjen meg! – szólt a tolmácsnak, aztán a zöldfülűhöz fordult. – Te meg készülj! Öt másodperc áramszünet. – Mi? Miért? Azt hittem ez valami atombiztos hely. Mindegy. Öt másodperc sok idő. Úgyis kezdem unni őket. Viszlát, fiúk! Még vissza is számol, de kedves! – Négy. Három. Kettő. Egy.

Zéróra minden világítás lekapcsolt, a kamerák is. De én láttam. Igen!

– Áá! – kiáltott fel a tolmács, de én már kint voltam az ajtón. Még hallottam, ahogy hadar: – Zölden világított a szeme! Láttam! – De jó, most démonnak hisznek. Mondjuk, részben lehet, hogy igazuk van... Még két másodperc.

Vajon mennyire hülye ötlet bemászni abba a szellőzőbe?

Hát, már bent vagyok. Szépen be is csuktam magam után, és felkapcsolódtak a lámpák. Én meg ott álltam a szellőzőjáratban... négy lábon. Eeez most szokatlan. Négy pici mancs. Na jó, ezen majd később csodálkozom. Kényelmesen elfértem a járatokban. A friss levegő, a fák szagát követtem. Néhány perc és kint voltam. És nem találkoztam lézeres riasztókkal meg hasonlókkal. Még egy nyamvadt ráccsal sem.

Fura, hogy mindig van egy erdő a közelben, mikor kell. Na jó, ez csak egy keskeny erdősáv az út szélén, de megteszi. Gyorsan haladtam még mindig négy lábon.

Ó, ez egy város. Jó nagy. Ideje megnézni, mivé váltam. Legyen macska! Légyszi! Akkor mehetnék így tovább.

Nem. Nem macska. Valami menyétféle. Így mégse trappolhatok be a felhőkarcolók közé. Késő is van, talán itt kéne aludnom. Holnap kiderítem, hova kerültem.

~

Kicsit elhamarkodtam azt a felhőkarcolós dolgot. Jó messze voltam még a belvárostól. Legalább már tudom, hol vagyok. Éljen Amerika... Mivel még mindig nem mondhatom el, hol van a sárkányfészek, nehéz érzékeltetni, főleg, hogy a város nevét sem árulhatom el a Salvia miatt, de... hogy kerültem ide? Még nem tudom, jó-e, hogy pont a Salvia közelében vagyok.

Lehet, hogy maradnom kellett volna és többet kideríteni? Most már nem megyek vissza.

Ráadásul nincs nálam semmi, csak a ruha, ami rajtam van. Hosszú séta, amíg találok fuvart... Legalább már éhes nem vagyok. (Izé... hát, mint kiderült, akármi is voltam pontosan, az nem túl válogatós.)

~

Órák múlva értem el a parkhoz. A sok kifeszített szalag alapján ahhoz a parkhoz, ahol engem is megtaláltak. Még le volt zárva, de a hullákat már rég elvitték. Ahol álltam, csak halványan érződött a szaguk. A démoné annál erősebben. Az öltönyöseim ráhibáztak. Emlegetett szamarak.