Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

2.

A kényelmetlen csendet egyre erősödő trappolás hangja törte meg. A négy mancs átcsörtetett a felhajtón, tompa puffanás és karmok csikorgását követően kinyílt a bejárati ajtó.

Egy kölyök száguldott be a konyhába, egyenesen felém. Mikor a lábamnak ütközött, összeszorítottam a fogam, nehogy üvöltsek. Könny gyűlt a szemembe, vér a számba. Ráharaptam a nyelvemre. Megint. Pár másodpercig nem éreztem olyan erősen a testem többi részében lüktető kínt.

Ki akartam köpni.

A vért.

Inkább nem. Lenyelni talán kevesbé fog fájni.

Geri morgott, a kölyök megszeppenve húzódott mögém. Zoli volt.

Lassan befutott még néhány falkatag. Megdermedtek az ajtónyílásba, onnan meredtek rám.

Szinte nem is volt időm zavarba jönni a csillogó farkastekintetek súlya alatt, a ruháját igazgató Nádja már ki is hessegette őket.

– Neked még ágyban kellene lenned – dörrent rám. – Neked meg odakint öltözködnöd – folytatta Zolival, aki fülét-farkát behúzva kúszott ki az ajtón. – Pihenned kell – fordult újra hozzám olyan hangon, mintha én is csak egy engedetlen kölyök lennék. Kicsit tompította a hatást, hogy lesütötte a szemét.

– Jól vagyok – hazudtam. És ezt mind tudtuk.

– Nem. Nem vagy jól. Csak azért nem vagy kórházban, mert... Mert ápolónő vagyok. – Nem ezt akarta mondani. Egészen biztos, hogy nem ezt akarta mondani. – És mivel az én felelősségem, gondom lesz rá, hogy jól legyél. Ehhez pedig az az első lépés, hogy visszakerülj az ágyba.

Valamit meg kellett tudnom. Valamit meg kellett kérdeznem.

– Miért nem vagyok kórházban?

Nem ezt. Valamit, ami ott nyüszített a tudatom szélén, de eltűnt, ahányszor csak próbáltam rá összpontosítani.

– Ez most nem fontos. – Nádja kihúzta a blúza alját a szoknyája derekából, majd visszatűrte. Ugyanúgy.

– Miért nem vagyok kórházban? – halkítottam fenyegetőre a hangom úgy, ahogy Geritől tanultam.

A nő hirtelen összehúzta és előre ejtette a vállát.

– Az elején kórházban voltál, csak aztán... – kezdett neki halkan. – Amúgy is feltűnő volt, hogy az Alfa nem mozdult mellőled – sandított bundás árnyékomra. Hangosan nyelt, mielőtt folytatta volna. – És végül oda is eljutott a hír, hogy létezünk. A nővérek rájöttek, hogy nem egy nagyra nőtt kutya fekszik a sarokban, és megtagadták, hogy a szintre lépjenek. A kórház igazgatója megtudta... – Félelem és verejték szaga szivárgott felőle. – El kellett jönnünk.

Milyen hír?

– Milyen hír?

Nádja a szoknyájába törölte izzadó tenyerét.

– Nyilvánosságra hozták. Mindenki tudja.

– Mit tud mindenki? – sziszegtem rá. Nem igaz, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőle.

– Hogy léteznek tündérek, boszorkányok, vámpírok és vérfarkasok – jelentette ki komoran a belépő Hófehérke. Szilárd.

Nádja láthatóan fellélegzett a Második megjelenésére.

Tessék?

– Mindenki? – kérdeztem a közlékenyebbnek mutatkozó Szilárdtól. – Mármint... Mindenki?

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán már a konyhapultot bűvölte. Bólintott.

Ezt. Nem. Hiszem. El.

Meg kellett támaszkodnom az asztal szélében, ami sajgó hullámokat indított útjára a karomban és az oldalamban.

– Hogyan? – A kérdésem inkább tűnt csuklásnak, mint beszédnek, de ez nem zavarta a Másodikat.

– Amennyire tudjuk, egy csapat tündér bosszúhadjáratának eredménye a vámpírok ellen. Csak valami félrecsúszott.

Félrecsúszott. Mi csúszhatott félre, ami azt eredményezte, hogy az évezredek óta híven őrizgetett titok így kibukott. Persze voltak már ilyen balesetek, például a középkorban, de...

– És az emberek elhitték?

– Nem nagyon volt más választásuk – morogta Szilárd. – Nem úgy, hogy...

– Ebből elég – vágott közbe Nádja, aki időközben visszaszerezte a határozottságát. Gondosan elkerülte mindkettőnk rendreutasító pillantását, és folytatta. – Az Alfának pihenésre van szüksége.

Nem hiszem, hogy Gerinek... Ó. Rám célzott. Hurrá.

Szilárd egy apró mozdulattal hessegette el a nálánál jóval alacsonyabb rangú nő szavait, és egyenesen a szemembe nézett.

– A falkának szüksége van rád.

Jobban értékeltem volna a drámai hatást, ha nem egy burkolt kihívás lett volna.

Geri morogni kezdett, de Szilárd nem törte meg a szemkontaktust. Ösztönösen nyúltam a hang felé, és belemarkoltam a párom szürke bundájába, hogy megállítsam, bármit is készül tenni.

Újra megpróbáltam hang nélkül kapcsolatba lépni vele.

Semmi.

Vagyis volt ott... valami.

A jeges kék szemekbe nézve lassítani kezdtem a légzésemet. Számoltam a másodperceket. Beszív. Kifúj.

Éreztem Gerit. Láttam a falka tagjait összekötő láthatatlan kapcsolathálót. Geri távol volt. Sokkal távolabb, mint mikor legutóbb elemezgettem a rendszert. Még mindig megvolt köztünk a kötelék, de halványan. Az összes tőle induló szál elvékonyodott. Ő maga egy vastag fal mögött rejtőzött. Nemcsak velem nem beszélt. Mintha lassan elhalt volna minden kapcsolata. A tőlem kiinduló sötét szalagok erősebbnek tűntek az ő kenderköteleinél.

De én csak miatta vagyok alfa.

Ha ez így folytatódik, a falka szétesik.

Már elkezdődött. Mély, csendes rettegés itatta át a közös vadászat dallamának utolsó hangjait.

Szükség volt egy vezetőre. És Szilárd kész volt magára vállalni a feladatot.

Nádja halkan nyüszítve hátrált. A falka tagjai jelentek meg egymás után az ajtók és ablakok közelében, immár emberi alakban takarták ki a hajnal első fényeit.

Hogy jutottunk el odáig, hogy egy közel normális egyetemista lány hirtelen egy konyhában vív hierarchiaharcot egy vérfarkassal a falka irányításáért?

Egyáltalán, miért is? Mármint, tény, hogy én nem vagyok alkalmas alfának. Az egész hajcihő Geri miatt van, aki épp vad farkast játszik, akit semmi más nem érdekel, csak esetleg a testi épségem. És ez sokkal jobban aggaszt annál, hogy ki mondja meg a falkának, hogy mit szabad és mit nem.

Kivéve, hogy ez Geri dolga. Megszállottan viselkedik, ha a falkája sorsáról van szó. Tény, hogy most nincs a legjobb formában, de ha helyrejön – márpedig helyre fogom pofozni, ha addig élek is –, akkor igenis érdekelni fogja, hogy miért hagytam magára a farkasait.

Nem. Valószínűleg megértené.

De én nem. Hülye lelkiismeret.

Ha most hátraarcot csinálok, aztán valami szűklátókörű banda levadássza a falkát, azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

Ezért nem hódoltam be.

Geri folytatta a morgást, Szilárd a bámulást, a falka meg a kíváncsiskodást, míg lassan teltek a percek.