Méreg (Sophia Gift I-IV. és V. és VI. vázlat)

5.

Tisztességtelen módon a kapcsolatunk szövedékénél támadtam, amit a barátságtalan fal szinte lágyan ölelt körbe. Át a legkisebb résen, nekigyürkőzve a gyöngébb pontoknak, keresve a repedéseket. Néha súroltam egy kósza gondolatot vagy emlékképet.

Nem tudhattam, mi történt az elrablása alatt, mivel nem volt hajlandó megosztani velem. Biztos nem volt kéjutazás, ha ennyire megviselte, de hahó! Én is átéltem a poklot, ezt is figyelembe lehetne venni! Csak egy percre foglalkozhatna velem is ahelyett, hogy igyekszik minél távolabbra zárkózni előlem.

Menj innen. Hagyj békén.

Nem mondta ki a szavakat, csak éreztem, hogy ez a célja.

Mintha épp érdekelne, hogy ő mit akar.

– Nem érdekel! – üvöltöttem a mentális ellenállásnak, mintha ezzel áttörhetném a falat. Talán ez a legönzőbb dolog, amit valaha tettem. – Nem érdekel. Azt mondtad, meg akarsz védeni, hát most itt az idő. Most van szükségem rá. Úgyhogy felejtsd el egy pillanatra a saját nyavalyádat, és figyelj rám!

Csönd. Már nem próbált kiűzni, de tovább sem engedett. Elengedtem magam, egy kis ideig csak élveztem, hogy ilyen közel van, mégha ez a közelség nyomába sem ért a Kristály okozta esetek előtti állapothoz.

– Figyelsz végre? Jó. Holnap indulunk a nagygyűlésre, ahol értelemszerűen én nem képviselhetem a falkánkat nélküled. Nem akarom bemutatkozásként rögtön a gyűlésre uszítani a sárkányokat, csakhogy néhány begyepesedett hímet meggyőzzek arról, hogy ott van a helyem. Főleg, hogy nem is vagyok egészen biztos benne, hogy ott van a helyem. És nem tudok több farkast megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, az emberek nem fognak egy újabb boszorkányüldözést rendezni, mikor ez egy elég logikus lépés lenne tőlük, ráadásul mostanában én sem vagyok épp a nyugalom és harmónia szobra – fejeztem be kifulladva. Kellett egy perc, hogy újra épkézláb mondatokat fogalmazzak. – Szeretném, ha átalakulnál, és nem csak a testi épségemre ügyelnél, hanem minden másra is. És tudom, hogy ez egy igazságtalan kérés, de jelen pillanatban tényleg nem érdekel, mert ha nem teszed meg, mindketten elveszítünk mindent. Érted? Hallasz egyáltalán?

Egy hirtelen lökéstől újra a saját testemben találtam magam. Egy összekuporodott, halkan sírdogáló testben.

Megint kitaszított.

Úgy tűnik, nem működött. Talán Geri nem is hallotta, miket mondok. Vagy csak nem érdekelte.

Lassan eldőltem a fűben. Lehetetlennek tűnt fölállni. Még lehetetlenebbnek, hogy holnap holmi vérfarkasgyűlésre utazzam. Egy falkát vezetve? Képtelenség. Megmondom Hófehérkének, hogy viheti a falkát, váljon egészségére. Csak engem hagyjon itt békén feküdni.

A meleg májusi szellővel az erdő szagai érkeztek. Otthonos, kellemes illat. Örökké el tudnék itt pihenni.

Hűvös árnyék vetült rám. Valami kitakarta az ereszkedő Napot. Valaki.

– Sajnálom. – Geri hangja rekedtesen szólt, meg is köszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Nem hiszem, hogy tudok segíteni. Nem úgy, ahogy érdemelnéd.

– Nem baj, majd én hiszem helyetted is. – A kezembe töröltem az újabb elszabadult könnycseppeket, csak utána nyitottam ki a szememet.

Tényleg itt volt. Emberként. Nem nézett rám, de ez egyelőre nem is érdekelt. Hisz visszaalakult!

Egy darabig csak bámultam, de aztán erőt vettem magamon, és föltápászkodtam.

Aztán közelebb araszoltam hozzá.

Aztán a vállának döntöttem a homlokomat.

Mire ő megfeszült.

– Mi a baj? – suttogtam, de nem mozdultam. Mi a baj? Miért nem beszél hozzám, miért tartja magát távol?

– Se... – kezdte, de közbevágtam. Csak halkan.

– Rémlik egy beszélgetés hazugságokról és elhallgatásokról.

Hangosan szívta be a levegőt.

Felhúztam volna? Ám legyen. Minden jobb, mint a csönd.

De semmi harag nem volt a hangjában, mikor végül folytatta, inkább együttérzés.

– Semmi olyan, amiről most tudnék beszélni, vagy amit egy nap alatt megoldhatnál.

Korrekt válasz. Bár meggyőzhetném erről azt a részemet is, amelyik minden áron és minél előbb segíteni akart a párjának.

~

Mikor Gerivel a sarkamban, aki továbbra is tartotta a farkasként már megszokott fél-egy lépés távolságot, elmentem Szilárd mellett, egy pillantás elég volt, hogy lássam, a Második sem elégedett. Az arcán semmiféle öröm vagy büszkeség nem látszott, amiért bevált az ötlete. Csak még több gyanakvó figyelem, amivel az aggodalmait álcázta.

~

Nem lehettem biztos benne, hogy Geri aludt-e egyáltalán az éjjel, de hogy mellém nem feküdt, az biztos. Már felöltözve várt, mikor felébredtem.

Ő vezetett végig, én az anyósülésen, mögöttünk senki. Három kocsival indultunk, hogy mindenki kényelmesen elférjen, a többiek mégis a másik két járműbe préselődtek be, mert „biztos van miről beszélnünk". Gyanítom, nem a tapintat, inkább a félelem tartotta távol őket. Gerit körüllengte valamiféle halálos nyugalom, ami kényelmetlenül érintette a farkasokat. Nem volt vevő a szokásos belsős falkapoénokra, és semmilyen más módon sem nyugtatta meg őket, amivel azt mondta volna: semmi baj, már itt vagyok, számíthattok rám.

Szándékosan csinálta. Az egész fellépése, a tartása, minden szava tudatosan távolságtartó és erőltetett volt. De az utóbbit csak én láttam.

Az egész nap ebben a feszült unalomban telt. Hiába álltunk meg vagy négy helyen, hogy kinyújtózzunk, alig segített.

A Veresdi Rém kedvelt pihenőhely az ország észak-keleti részén, vagyis nagyon messze tőlünk. Jó bevételi forrás az ugyanezen néven futó vérfarkasfalkának. Az alfájuk elődje pár évszázaddal korábban egy szerénynek mondható fogadóval kezdte, ami mára tekintélyes kastélyszállóvá nőtte ki magát.

A klasszicista épület lemenő nap fényében tündöklő világos homlokzata végigkísérte az utunkat a ciprusokkal határolt kaputól egészen a mélygarázs ügyesen elrejtett bejáratáig.

Elfoglaltuk a kijárathoz legközelebbi három szabad helyet. Épp felkészültem, hogy az összesen nem is tudom hány óra utazás után végre azzal a tudattal szálljak ki, hogy egy jódarabig nem kell visszaülnöm, de Geri nem moccant. Még a motort se állította le, csak meredten nézett előre. A fényszórók megvilágították a szemben parkoló kocsi hátulját. A nyitott csomagtartó mellett két alak álldogált. Az egyik Karl, a nevelőapám, akivel újabban nem túl fényes a viszonyom. A másik férfit még soha nem láttam, mégis ismerősek voltak a vonásai, sőt, arra is mérget vettem volna, hogy a farkasának szemei zölden világítanak.

Geri beszívta a levegőt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak egy szóra futotta:

– Réva.

Pislogtam párat.

– Az a Réva, aki a nagybátyád, és Zoli édesapja? És aki tavaly meghalt?

Geri nem válaszolt, de a szomszéd autóból előkászálódó Ben döbbent arca megadta a választ.