Mézbarna

Negyven

40. Fejezet

Carlos

Mióta Deliat elhurcolta az apja, csend honolt a táborban. A sátramban ücsörögtem és a gondolataimba mélyedtem. Hogy tehette ezt velem? Velünk?

Nem fért egyszerűen a fejembe, hogy mi oka volt arra, hogy hazudjon nekem. Annyi lehetősége lett volna arra, hogy bevallja az igazat! Mégsem tette. És ezzel el is mondott mindent.

Nem volt mit tennem, valahogy meg kellett szabadulnom a gondolattól, hogy valaha vele legyek. Minden porcikám vágyott utána, annak ellenére is amit tett. A gondolatra, hogy soha nem lehet az enyém és nem látom többé összerezzentem.

A fejemet fogtam és mélyeket sóhajtottam. Kilátástalan volt, az egész helyzet.
— Carlos! — jött Ethan hangja a sátram előtt. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de nem zavarhattam el.
— Gyere. — szóltam ki neki. Pár pillanat múlva lehúzódott a cipzár és megjelent Ethan.

— Bejöhetek? — kérdezte. Halkan elnevettem magam.
— Már amúgy is bent vagy. — ingattam a fejem és arrébb másztam, hogy beférjen.
— Igaz. — húzta be maga mögött a cipzárt. — Hogy vagy? — nézett rám aggodalommal telve.

— Gondolhatod...— néztem rá jelentőségteljesen. Megértően bólintott.
— Nem tudtál róla? — kérdezte.
— Semmit nem tudtam. Azt mondta, szegény családból származik. — ráztam a fejem még mindig hitetlenül.
— De miért? Biztosan volt rá oka, Carlos!

— Milyen ok kell arra, hogy valaki hazudjon? Ugyan már, ne védd Ethan! — dörrentem rá.
— Nem védem, csak...látszott azon a lányon, hogy teljesen oda-vissza van érted. Egyszerűen csak...szerintem nem tolna így ki veled. — magyarázta tovább.

— Hagyjuk most ezt a témát kérlek, inkább arról beszélj, mit csináljunk ma. Már elfelejtetted? El kell helyeznünk a gázbombákat. — váltottam témát. Ethan melyről jövőt sóhajtott.

— Persze, hogy nem felejtettem el. Semmi máson nem járt az eszem, amióta megkaptuk a parancsot. — temette a tenyerébe az arcát.
— Amúgy neked nem fura, ebben az egészben valami? — kérdeztem hirtelen.

Ethan felém kapta a fejét és kíváncsian nézett rám.
— Mármint? Mire gondolsz?
— Nem is tudom...gondolj csak bele. Gösduianát megtámadták. Lázadók gyilkolnak össze-vissza. Így is rengeteg ártatlan ember lett áldozat, miért akarja a kormány, hogy gázbombákkal pusztítsunk? — meséltem el neki azt, ami már többször megfordult a fejemben.

— Most hogy így mondod...ennek igazából semmi értelme. — gondolkozott el Ethan.
— Szerintem, nem kellene teljesítenünk a parancsot. — néztem mélyen a szemébe.
— De...mi lesz ha mégiscsak igaz? Mármint azt ne felejtsük el, hogy ez csak a mi gondolatmenetünk. — rágta a száját idegesen.

— Hidd el nekem, itt valami bűzlik. Én azt mondom, fegyverkezzünk fel és járjunk utána az ügynek. Meg kell találnunk a lázadók rejtekhelyét, hiszen mindig csak este, avagy az éjszaka közepén bukkannak fel. Addig, amíg le nem megy a nap, muszáj megbújniuk valahol, nem gondolod? — fordultam felé.

— Nem tudom Carlos...nem akarom kockáztatni feleslegesen, a srácok életét. Így is rengetegen félnek, amióta rájuk támadtak. Talán csak pár embernek kellene mennie, a többiek maradhatnának. — válaszolta átgondolva. Azonnal rábólintottam.

— Rendben, akkor ezt meg is beszéltük. Ne is húzzuk tovább az időt, én összeszedek pár embert és el is indulunk. Ti maradjatok itt és figyeljetek oda mindenre. Olyan érzésem van, mintha lesben állnának. — magyaráztam Ethannak.

A barátom nagyot nyelt és határozottan bólintott felém. Mindketten kimásztunk a sátorból és összehívtuk a csapatot.
— Figyelem! Akiknek a nevét mondom, azok elindulnak, Carlos főtörzsőrmesterrel járőrözni! Töltényeket és fegyvereket abban a ládában találtok! — kiáltotta nekik.

— Igenis uram! — harangozták egyszerre. A tekintetem végighordoztam, az erdő sűrű fáin és nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Hirtelen észrevettem, egy férfi árnyékát.
— Carlos? Carlos! Figyelsz rám? — zökkentett ki a bambulásból Ethan.

— Mi? Igen. Figyelek. — ráztam meg a fejemet, mire az árnyék tovatűnt.
— Az előbb nem úgy tűnt. Mi a baj? Meggondoltad magad? — húzott kicsit félre, hogy csak én halljam amit mond.
— Nem, egyáltalán nem gondoltam meg magam. De ti viszont, készüljetek fel mindenre. — intettem óvva őket.

— Persze, ez nem is kérdés! — veregette meg a vállamat, Ethan.
— Megvannak az emberek? — váltottam témát. A gondolataim ezerfelé cikáztak, hogy vajon csak képzeltem, vagy tényleg megfigyelt minket az a valaki.

— Megvannak. Öt ember elég neked?
— Elég, igen. — nyugtáztam.
— Rendben, akkor fegyverkezzetek fel és induljatok, mielőtt teljesen be nem sötétedik. — válaszolta Ethan. Biccentettem az öt kiválasztott embernek és a ládához invitáltam őket.

— Te leszek a jobb kezem, Jose. — fordultam a fiú felé, mikor magára biztosította a fegyvereket.
— Komolyan? — tátotta el a száját.
— Igen. — mosolyogtam rá.
— De...miért? — kérdezte a csodálkozástól, tágra nyílt szemekkel.
— Mert téged ismerlek a legjobban, az öt ember közül. — veregettem meg a vállát és elnevettem magam.

Ő is elkuncogta magát és hálistennek, nem sértődött meg a poénomon.
— Rendben van emberek! — csapta össze a tenyerét Ethan. — Titeket Carlos főtörzsőrmester majd eligazít, a maradék embert pedig én! Sok szerencsét kívánok nektek és figyeljetek mindenre! — búcsúzott tőlünk Ethan.

Az embereim tisztelegtek és sorba rendeződtek. Ethan felé fordultam és ő is felém. Tisztelgetünk egymásnak, majd útnak indítottam a csapatot.

A furcsa érzés még mindig bennem volt, ahogy meneteltünk ki az erdőből, mert úgy éreztem, hogy figyelnek bennünket. És ez az érzés, csak méginkább erősödött bennem. Még akkor sem hagyott alább, amikor, kiosztottam a helyszíneket a fiúknak. Sőt még akkor sem, mikor már szétváltunk és egyedül indultam felügyelni.

Valami nagyon nem volt rendben. Reménykedtem benne, hogy Ethan tényleg odafigyel, a maradék emberre. És abban is bíztam, hogy nem követtem el, akkora nagy hibát azzal, hogy magukra hagytam őket...