Mézbarna

Negyvennégy

44. Fejezet

Carlos

Ahogy Ethan elintézte a katonai kocsit, azonnal megkezdődött az emberek átszállítása a bázisra. Sajnos a támadás következtében, rengeteg emberünk odalett, de páran megúszták kisebb-nagyobb sérüléssel.

Ahogy kezdett újonnan kivirradni, Jose és még két másik fiú is visszatért hozzánk. Az ötből, ketten ugyancsak meghaltak. Ezek a lázadók nem játszadoznak, az már biztos.

Mivel a bázison, már így is rengetegen voltak, sérültek és nem sérültek egyaránt, Ethannal megbeszéltük, hogy ő és én a nővérem házában fogunk megszállni. Módomban állt, hogy Deliat is magammal vigyem, de ő még erről mit sem tudott.

Ugyanis a bázison nem igen akadtak nők, kivéve persze Gönült, aki viszont Masonnel maradt. Nem akartam, hogy Delia is ott nyomorogjon, több ezer férfival egy helységben.

Miután mindenkit sikeresen elszállítottunk, összeültünk a feletteseinkkel és a kollégáinkkal. A tárgyaló teremben ültem és hallgattam, ahogyan Ethan, beszámol arról, hogyan is támadták meg őket az éjjel.

A gondolataim, ezer felé cikáztak és próbáltam megoldást találni a problémára.
— Akkor mit javasol törzsőrmester? Mit kellene tennünk? — kérdezte Linda, a szakaszvezető.

— Carlos főtörzsőrmesterrel, arra gondoltunk, hogy a gázbombákat nem kellene lehelyezni. — amint Ethan ezt kimondta, susmorogni kezdett mindenki. — Igen, tudjuk, hogy a kormány adta ki parancsba, hogy vigyük véghez ezt a feladatot, de biztosak vagyunk mi ebbe, hogy jó ötlet lenne megtenni?— folytatta tovább.

— Ezt meg hogy érti törzsőrmester? — tette fel az újabb kérdést, az őrmesterasszony Olivia.
— Úgy értem asszonyom, hogy ha jobban belegondolunk, a gázbomba nem csak a lázadókat fogja elpusztítani, hanem egész Gösduianat! Biztos, hogy a kormány ezt szeretné? — magyarázta Ethan.

Nagyon büszke voltam a barátomra, hogy így kitartott az elméletünk mellett.
— Van benne valami. — gondolkozott el az egyik tizedes Garett.
— Akkor mégis mit tegyünk? A lázadók nem fognak eltűnni addig, amíg nem végeztek ki mindenkit! Azt akarja hogy szembemenjünk a kormánnyal? — kérdezte Olivia.

— Félreérti! Nem azt akarom, hogy szembemenjünk a kormánnyal, hanem azt, hogy kiderítsük, hogy valóban tőlük kaptuk-e a parancsot. — válaszolta Ethan.
— Elnézést, — álltam fel, szót kérni magamnak. — Szólhatnék pár szót én, jómagam is? — kérdeztem körbe.

— Tessék csak főtörzsőrmester! Magáé a szó! — intett felém Olivia.
— Köszönöm. — bólintottam felé és Ethan felé. Megköszörültem a torkomat és úgy kezdtem el beszélni.

— Mint azt már, a társam is felvázolta maguknak, nem vagyunk biztosak abban, hogy a kormány adta ki a parancsot, miszerint Gösduiana néhány területére, pusztító gázbombákat helyezzünk el. Ne értsenek félre minket, mi nem a kormány ellen beszélünk! Tisztában vagyunk vele, hogy a kormány szava, szent és sérthetetlen. — néztem végig rajtuk.

Mindannyian csendben figyeltek rám.
— Viszont! Mi katonák vagyunk, ami annyit tesz, hogy amit a felettünk lévőktől parancsba kapunk, kötelességünk teljesíteni. De kérem, ne hazudjanak maguknak! Biztos vagyok benne, hogy az önök fejében is, felmerült a kérdés, hogy a kormány, miért akarja kiirtani a népét. — folytattam tovább. — És itt jön a következő kérdés, ami az, hogy vajon tényleg a kormány rendelte el a parancsot?

— Tehát, ha jól értem, maga azt akarja ezzel mondani, hogy lehetséges, hogy a kormányt támadás érte és a lázadók vezetője intézte el ezt az egészet? — kérdezett vissza Linda.

— Pontosan! Hiszen gondoljon csak bele, ha maga lenne a kormány élén és az országát megtámadnák. Maga megkockáztatná, hogy a népe összes embere meghaljon, csak azért, hogy a lázadók eltűnjenek?

— Azt még hozzátenném én is, ha szabad, — állt fel Ethan, mire mindannyian felé fordultunk. — Hogy azt sem tudjuk, hogy a lázadók mit, vagy kit akarnak. Lehetséges, hogy az egész országot uralni akarják, de az is lehet, hogy csak egy alapos pusztítást akarnak véghezvinni. — magyarázta.

— De ez csak mind felvetés! Nem mehetünk oda és kérdezhetjük meg, azoktól a hidegvérű gyilkosoktól, hogy mégis mi a szándékuk ezzel az egésszel! — rázta a fejét Garett.
— De valamilyen úton-módon ki kell derítenünk! — vágott vissza Ethan.

— Tegyük fel, ha ez úgy is van, ahogy maguk ezt az egészet felvázolták...Honnan kellene megtudnunk mi igaz és mi nem? Mit akarnak, hogy lázadjunk fel mi is a kormány ellen? — kérdezte Garett.
— Szó sincs ilyesmiről! Mi csak annyit kérünk önöktől, hogy vegyék fel a kapcsolatot a kormánnyal. Mondják meg nekik, hogy amíg nem személyesen kapjuk meg a parancsot, addig nem teljesítjük. — mondtam nekik.

— Igaza lehet a főtörzsőrmesternek. — szólalt meg Olivia.
— Köszönöm. — biccentettem felé.
— Mindannyian támogatják az ötletet? — fordult körbe Linda.
— Támogatom!
— Én is támogatom! — hangoztatták a társaim.

— Akkor szerintem ez el is dőlt. Felvesszük a kapcsolatot a kormánnyal és mielőbbi megerősítést kérünk tőlük. Az idő véges, azok a gyilkosok pedig nem várnak semmire. — csapta össze a tenyerét Olivia.
— De...ez ellent mond...mindennek! — háborgott tovább Garett.

— Tizedes! Kérem fejezze be a lázongást, éppen elég lázadó ólálkodik odakinn, nincs szükségünk többre! — szólt rá a főtörzsőrmester asszony. — A többség támogatja az ötletet, így ők döntenek. Kérem szedje össze magát ön is és ébredjen fel! A társalgásnak vége! — állt fel a helyéről.

Mindannyian tisztelgetünk és elkezdünk kiszállingózni a teremből.
— Szép volt haver! — veregette meg a vállamat Ethan.
— Kösz. Te is nagyon jól beszéltél. — dicsértem meg én is. Ethan elfordította fejét és biccentett egyet.
— Ott a barátnőd! — kacsintott rám.

A szemem forgattam és megakartam ütni, de nevetve kitért az ütésem alól, majd elsomfordált.
— Hogy ment? — sietett hozzám Delia. Annyira gyönyörű volt! Mézbarna szemei csak úgy csillogtak és várakozóan figyelték az arcomat. Rózsa illat áradt, az egész lényéből és kissé nedves hajából, észrevettem, hogy nemrég zuhanyozott.

— Meghallgattak minket és a többség támogatta az ötletünket, miszerint nem akarjuk véghezvinni a parancsot. — sóhajtottam. Delia arca, azonnal felderült és gondolkodás nélkül a nyakamba ugrott.
— Annyira köszönöm Carlos! — nyomott cuppanós csókot az arcomra.

Kissé hátrébb hajtotta a fejét, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.
— Ne köszönd, amúgy is megtettem volna, tudod nagyon jól. — válaszoltam neki és átfogtam a derekát. Nem igazán érdekelt, hogy nem a legjobb közöttünk a kapcsolat, a bizalomról pedig nem is beszélve. Érezni akartam a bőrét és úgy alapjában véve mindenét.

— És most mi lesz? Maradunk a bázison? — kérdezte halkan.
— Tudom, hogy nem vagyunk most olyan nagyon jóban...— kezdtem, ő pedig érdeklődve figyelt.
— Igen? — sürgetett meg. Összepréselt mellkasunk miatt, eléggé jól éreztem, hogy mennyire hevesen ver a szíve. Nagyon izgult azon, hogy vajon mit is akarok vele közölni.

— Mivel itt nincs olyan sok nő, sőt szinte semennyi, akivel külön szobába lennél, így arra gondoltam, hogy jöhetnél velem és Ethannal a nővéremékhez. — vázoltam fel. Delia kissé megdöbbent.
— De hát...és mi van Gönüllel? — kérdezte kíváncsian.
— Masonnal kaptak ketten egy szobát, mivel valakinek ápolnia kell, a sérülése miatt. Gondolhatod, hogy Gönül nem engedte, hogy holmi ápolónő legyen, egész éjjel Masonnal...— magyaráztam neki.

Delia halkan elnevette magát, majd bólintott.
— Rendben van. Ha szeretnéd veled megyek. — válaszolta csillogó szemekkel. Annyira megakartam csókolni, de türtőztettem magam. Rengeteg mindent megkellett beszélnünk és tisztáznunk.
— Akkor pakold össze azt, amid még van és indulhatunk is. — engedtem el.

Delia bólintott, mégegyszer csókot nyomott az arcomra és elsietett. Addig néztem utána, amíg teljesen el nem tűnt a szemem elől. Hangosan kifújtam a levegőt és lehunytam a szemeimet. Fenekestül felforgatta a világomat ez a lány.