Mézbarna

Kettő

2. Fejezet

Delia

— KI AZ ÁGYBÓL ÚJONCOK! AKI NEM JELENIK MEG AZ UDVARON ÖT PERCEN BELÜL AZ BÜNTETÉSBEN RÉSZESÜL! MOZGÁS! — riasztott fel az álmomból az az idegesítő emberi hang.

Nagynehezen kinyitottam a szemeimet és pislogtam párat, hogy képbe kerüljek. Hirtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, csak néztem ki a fejemből teljesen értetlenül.

— Gyerünk Delia! Mozdulj! — szólt hozzám Gönül, aki már talpig felöltözve a kapott egyenruhába, éppen a haját kontyolta a tarkójához. Ahogy végignéztem rajta, azonnal beugrott, hogy hol is vagyok.

— A rohadt életbe! — szisszentem fel és ledobtam magamról a takarót, majd azonnal a hátizsákomhoz rohantam.
— Siessünk! — szólt mégegyszer Gönül, még élesebb hangszínen.
— De Delia még nincs kész! — rágta a szája szélét Holly, rám pillantva. Ő is teljesen készen volt már.

— Menjetek, miattam ne késsetek el! Azonnal megyek én is! — legyintettem feléjük. Egy büntetést még elviselek, de azt, hogy ez a két lány örökre megutáljon és kipécézzenek maguknak addig amíg itt vagyunk, azt már nem.

— Biztos? Két perced maradt! — habozott tovább Holly. Hevesen bólintottam és elkezdtem magamra húzgálni a ruhadarabokat.
— Oké, kint találkozunk! — mondta Gönül és mindketten kisiettek.

— Gyerünk már Lia...— dünnyögtem magam elé, miközben a bakancsomba tűrtem be a nadrágszáramat. Amikor ezzel is megvoltam, fogtam egy hajgumit és szoros kontyba csavartam a vörösbarna hajamat a tarkómnál.

Már épp az ajtóhoz igyekeztem, amikor azt valaki feltépte. Pontosabban egy férfi. Pár pillanat erejéig egymásra meredtünk, majd a pasas hirtelen megszólalt, nem éppen kedvesen.

— Mi a fenéért nem vagy már odakinn?! — tette fel a kérdést eléggé durván. Lenyeltem a csípős válaszomat és halkan odanyögtem:
— Sajnálom, elaludtam. — ha a tekintetével ölni tudott volna, valószínűleg már halott lennék.

— Sajnálod? Ugye tudod, hogy egy katonai kiképzésen veszel részt, nem holmi pizsama partin?! — kiáltott rám, amitől kissé összerezzentem. Na, jó, nem kissé...
— Én...
— Mi a neved?
— A-a nevem? — dadogtam értetlenül.
— MONDD A KIBASZOTT NEVED! — rikkantotta.

— Delia Walsh vagyok. — válaszoltam halkan.
— Ha a felettesed kérdez, a válasz mindig érthető legyen! — szúrt oda.
— Igenis! — rágtam a szám szélét.
— Most pedig indíts kifelé! — állt félre az ajtótól. Tisztelegtem és elsuhantam mellette, lehajtott fejjel.

Azt sem tudtam merre megyek, csak mentem. Remekül csináltad Lia! Fontos az első benyomás...

—...em és pont! Nem érdekel minket, hogy ez az első napotok! Világos? A katonaságnál nincs ilyen! A legelső naptól kezdve az utolsóig odakell magatokat tennetek! Nem fogok köntörfalazni, ami rátok vár az egy kőkemény kiképzés! — gyorsan beálltam a sor végére és vigyázban állva hallgattam amit egy fickó, feltehetőleg a törzsőrmester beszélt.

— A gyengék már a legelején kiesnek...— járkált előttünk, hátul karba font kezekkel, és persze, hogy ennél a résznél felém nézett...— Itt dől el, hogy ki is az aki idevaló és ki az aki nem! Érthetően fogalmaztam?! — kiáltotta el magát.

— Igen uram! — hangoztattuk egyszerre. A pasas aki rám tört, a törzsőrmester mellé állt és valamit a fülébe súgott, majd mindketten felém pillantottak. Akkorát nyeltem, mintha egy hatalmas görögdinnyét kellett volna letuszkolnom a torkomon.