Mézbarna

Negyvenegy

41. Rész

Delia

Amint az autónk leparkolt a házunk előtt, nem is gondolkodtam sokat, kipattantam belőle és amilyen erősen csak tudtam, becsaptam az ajtaját.

Apám idegsokkosan kiszállt és utánam kiáltott.
— Mit képzelsz magadról Delia?! Azonnal állj meg! — de minden hiábavalónak bizonyult, ugyanis én rendíthetetlenül meneteltem fel a lépcsőn.

— Delia! — hallottam a lépteit egyre közelebb. — Elég legyen ebből, az Istenit már! — kapta el a karomat, ami eléggé fájt és maga elé rántott.
— Eressz el, ez fáj! — kiabáltam rá. Kidülledt szemekkel nézett rám, de elengedett.

Köhintett párat, kerülte a tekintetemet, míg én, a szorítás nyomát dörzsölgettem.
— Hogy viselkedsz Delia? Hát ilyennek neveltelek? — nézett le rám, csalódottan. Gúnyosan elmosolyodtam. — Kérdeztem valamit, válaszolj! — morgott rám.

— Nem. Nem ilyennek neveltél, mivel nem is NEVELTÉL! — fröcsögtem a szavakat. Apám felszívta magát, újra karon ragadott, aminek következtében felsikoltottam, majd elkezdett bevonszolni a házba.

Az összes személyzet és apám emberei, próbáltak tudomást sem venni arról, amit éppen láttak. Elfordították a fejüket és lesütötték a szemüket. Undorító banda.
— Ti gyáva férgek! — kiáltottam feléjük, miközben apám, csak húzott maga után, megállíthatatlanul.
— Fogd be a szádat! — szólt rám.

Amint a nappalin haladtunk át, megakadt a szemem anyámon. Ott ült a széken, keresztbevetett lábakkal, az egyik kezében egy elegáns pohár, benne vörösbor. A szemeivel végigkövette, ahogy apám felhurcol a lépcsőn, egyenest fel a legfelső emeletre. Ő sem tett semmit, bár tőle nem is vártam semmi ilyesmit.

— Mit művelsz? — riadtam meg kicsit. Apám nem válaszolt, csak ment és ment. Nagyot nyeltem és próbáltam lenyugtatni, hevesen verdeső szívemet. Az egész életem, egy másodperc alatt ment tönkre. Újra. És megint csak a szüleimnek köszönhettem ezt.

Hirtelen megállt, a régi szobám előtt, kinyitotta az ajtót és nemes egyszerűséggel belökött rajta. Alig tudtam megállni.
— Úgy döntöttem, hogy amíg nem ismered fel a hibáidat és nem kérsz bocsánatot anyádtól és tőlem, addig itt maradsz. — magyarázta. Keserűen felnevettem.

— Olyan sosem lesz! — fontam karba a kezeimet és kihívóan néztem apámra. Nem tudja még, hogy kivel áll szembe.
— Rendben. Akkor jó sokáig fogsz itt maradni. — vonta meg a vállait, majd az ajtóhoz lépett.
— Most komolyan bezársz? Nem vagyok ötéves apa! — néztem rá döbbenten.

— Igazán? Pedig pontosan úgy viselkedsz, mint egy kislány! — vágta oda, majd becsapta az ajtót, az orrom előtt.
— Menj a pokolba! — kiáltottam utána. Ahogy sejtettem, kattant a zár és ő elsétált.

Hogy a fenébe, történhetett ez meg? Mi bajuk ezeknek az embereknek?! A rohadt életbe már! Felszívtam magam és rávertem egyet az ajtómra. Az egész helység beremegett. Hiába rángattam a kilincset, nem tudtam kinyitni. A szüleim őrültek!

Nem bírtam tovább, a könnyeim utat törtek maguknak és patakokban folyni kezdtek, az arcomon. Háttal az ajtómnak lecsúsztam, egyenesen a földre, majd felhúzott térdeimre hajtottam a fejem. Az életemnek annyi. Elvesztettem mindent. A katonaság, a barátaim. Mind odavesztek...Mindannyian számítanak rám.

Én pedig cserben hagytam őket. Ahogyan magamat is. Na és ott van Carlos. Mély levegőt vettem és behunytam a szemeimet. Még mindig előttem volt, a kép az arcáról, ahogy nézett rám, mikor megtudta, hogy ki is az apám. Annyira undorodott az érintésemtől...soha nem nézett rám így. Úgy éreztem, teljes egészében elvesztettem magamat.

Beleszerettem abba a férfiba, de annyira gyáva voltam, hogy nem vallottam be, se neki, se magamnak. Na meg persze a hazugságaim...
— Istenem, kérlek segíts! — suttogtam magam elé.

Ahogy kinyitottam a szememet, a tekintetemet körbehordoztam, abban az átkozott szobában. Minden rózsaszín és fehér volt. Az ágyam, a gardróbom, de még a szőnyegem is! Totálisan nem illettem bele a környezetbe, a zöld/barna katonai egyenruhámba. Ez nem az a hely, ahol lennem kell.

És akkor beugrott...Carlos szavai betaláltak. Nem létezik lehetetlen. Nálam ilyen nincs.

Mély levegőt véve, gyorsan végigfuttattam a lehetőségeimet a fejemben. A szüleim, biztosan nem fognak innen kiengedni. Igen, ez tény. Két opcióm maradt. Az első, hogy itt maradok, bezárva a szobámba, elsírom minden bánatomat és soha többé nem látom a szerelmemet, sem pedig a barátaimat. Na meg persze, végignézem, ahogyan a kormány, elpusztít ártatlan embereket.

A másik opció pedig az, hogy valahogyan kiszököm innen, megkeresem a barátaimat és Carlost, megmagyarázok neki mindent és felveszem a harcot az ellenséggel. Igen, szerintem a második lesz az.

Hirtelen ötlettől vezérelve, feltápászkodtam és a szekrényemhez léptem. Ez a harmadik emelet, szóval, szinte képtelenség, lejutni az ablakon keresztül. Másnak képtelenség, nekem viszont nem.

Ha le is esem, a zöld, puha pázsiton landolok. Üsse kavics', ért már sokkal fájdalmasabb baleset is, mióta katonának álltam.

A szekrényem ajtaját kinyitva, kihalásztam, az összes ruhámat és mindegyiket egybekötöttem, csomóra, amilyen szorosan csak tudtam. Egy hosszú, kötelet alkottam belőlük, ami a célra, hogy megszökjek, tökéletesen megfelelt.

— Okos vagy Delia! — dicsértem meg magam. Mégegyszer leellenőriztem, hogy biztosan tartson ki az alkotásom, majd sietve, az ablakomhoz léptem. Kinyitottam azt és azonnal megcsapott a szabadság szele. Ha addig nem is, most már biztos voltam benne: nem maradhatok itt.

Kihajoltam és körbekémeltem a kertben, de szerencsémre, egy lélek sem volt ott. Hevesen verdeső szívvel, elmormoltam magamban egy imát, majd kidobtam a készített kötelet. A bent maradt végét, az ágyam lábához erősítettem, így már nem is volt más teendőm, mint szépen, óvatosan leereszkedni rajta.

Lassan kitettem az egyik, majd a másik lábamat az ablakból, közben az anyagot szorosan markoltam. Amilyen finoman és hangtalanul csak tudtam, elkezdtem ereszkedni. Kezdtem örülni, hogy minden simán megy. Amikor viszont a földszinti ablakot elértem, egy pillanatra kihagyott a szívem egy ütemet.

Robert, éppen a sötétítőket húzta be, mert már kezdett lemenni a nap. Amikor megpillantott, hogy a ruhákból összerakott kötélen lógom, rám meredt. Könyörgő tekintettel néztem vissza rá, az ablakon keresztül. Mikor felfogta, hogy mi is történik, aprót bólintott és behúzta a függönyöket.

Hangosan kifújtam, az addig benntartott levegőt és tovább másztam. Mikor leugrottam és a bakancsom újra a földet taposta, úgy éreztem, hogy újra lélegzem. Másnak, lehet ez egy menedék, palota, álomotthon. De nekem, Delia Walshnak, egy valóságos börtön.

Amíg ki nem jutottam, a kapun és ki nem értem az utcára, addig nem nyugodtam meg. A szám szélét rágva, írtam be a kapu kódot, ami egyébként a születési dátumom volt.
— Még mindig nem cserélték le. — forgattam meg a szemeimet, majd iparkodva kirohantam.

Már csak azért imádkoztam, hogy a többiek ne induljanak el és vigyék véghez a gázbombák elhelyezését. Na meg persze azért, hogy Carlos hallgasson végig és higgyen nekem. Hinnie kell! Ha szeret, akkor megérti, hogy mit miért tettem. Meg amúgy is...nála olyan, hogy lehetetlen, nem létezik, ugye?