Mézbarna

Huszonnyolc

28. Fejezet

Carlos

A rengeteg stressz és ideg után, végre úgy éreztem, hogy minden kezd a helyes úton haladni. Talán a mindenható meghallgatta az imáimat? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a csapatom összes tagja, sikeresen teljesített a mai napon.

Hatalmas megkönnyebbülés volt nekem és Ethannak is egyaránt. Egésznap, míg az a hat ember bizonyított és teljesített, csakis az járt a fejemben, amit Delia csinált. Még mindig hihetetlennek tűnt az egész.

— El kell ismernem nagyon ügyes voltál! Példa értékű, az amit véghezvittél. — dicsértem meg, amint átment a teszten. Hatalmas, mézbarna szempárját, rám szegezte és gyönyörű, cseresznyeszínű ajkait mosolyra húzta.

— Köszönöm, de maga nélkül nem sikerült volna. — válaszolta halkan, majd mindketten tapsolni kezdtünk, mert Holly is sikeresen végzett, éppen akkor.
— Csakugyan? — néztem újra a lányra. Határozottan bólintott.
— A rengeteg gyűlölet, amit maga iránt érzek, segített abban, hogy bizonyítsak! — vigyorodott el szemtelenül.

Megköszörültem a torkomat és rosszállóan néztem rá. Nem igazán estek jól a szavai, de nem akartam újra vitába keveredni vele.
— Végülis, a lényeg, hogy sikerült. — vontam meg a vállaimat.

Delia jóízűen felnevetett és megölelte a barátnőjét, aki úgy visított mint egy malac. És még én azt hittem, hogy érzek valamit ez iránt a lány iránt? Jesszus...

— Remek teljesítmény újoncok! — csapta össze a tenyerét Ethan, mikor mindannyian sorba álltak. — Gratulálok mindenkinek! Üdv a csapatomban véglegesen! — vigyorgott rájuk. Mindenki tapsviharban tőrt ki. — Viszont most ideje, hogy egy kis felvilágosítást kapjatok! — kezdte a barátom. A srácok elcsendesedtek és füleltek.

— Innentől kezdve, ketten fogunk titeket képezni Carlos Matthew főtörzsőrmesterrel! — mutatott felém. — Illetve, a két hónap helyett, csak egy hónapot fogunk rászánni, a gyakorlatok elsajátítására. Ennek pedig, az az oka, hogy nem Koszovóban fogunk harcolni. — mondta ki Ethan.

— Akkor mégis hol? — rázta értetlenül a fejét Holly, mikor leesett nekik az, amit Ethan közölt velük. A barátommal egymásra néztünk, majd újra az újak felé.
— Gösduinában. — válaszoltuk egyszerre.

A reakciók amik erre a kijelentésre érkeztek, kissé megleptek. Alapjáraton arra számítottam, hogy majd mindenki; avagy a többség, elfog szomorodni és inkább visszalépnek. Mivel, abban a tudatban léptek ide be, hogy Koszovóban fognak harcolni. Most meg közöltük velük, hogy nem.

Csalódottság helyett viszont, örömöt véltem felfedezni az arcokon. De nem mindenkién. Ugyanis, az én harcos kis Deliam arcára, a mosoly ráfagyott és ahogy jobban szemügyre vettem, le is sápadt szegény. Biztosan azt hihette, hogy ott nagyobb veszély, leselkedik majd rájuk. Majd kerítek rá egy alkalmat, hogy megnyugtassam.

— De ez még odébb van srácok! Ne stresszeljetek rá a dolgokra, inkább örüljetek, hogy mindenki remekül teljesített! Koncentráljatok arra, hogy minél nagyobb fejlődést érjetek el! — öntött beléjük lelket Ethan.

— Köszönjük a bátorító szavakat Ethan tőrzsőrmesternek! — vettem át a szót tőle. — Ma viszont nem vár rátok más, mint a pihenés! A hetet végignyomtátok és meg is lett a gyümölcse ennek. — magyaráztam, mire mindenki tapsolni kezdett. — A sikeres eredmény miatt, úgy határoztunk, Ethan tőrzsőrmesterrel, hogy megérdemeltek, egy kis ajándékot. — kezdtem, mire izgatottan figyeltek.