Mézbarna

Nyolc

8. Fejezet

Carlos

Amint beléptem a sátorba a szemeim kitágultak a csodálattól. Delia ténylegesen kitett magáért ezt meg kell hagyni! Minden bent lévő bakancs, kibokszolva fényesen sorakozott egymás mellett. A frissen mosott ruhák kiterítve pihentek a szárítókon.

— Megfelel így? — zökkentett ki az ámulatomból Delia. Az arcát kémleltem és semmi mást nem véltem rajta felfedezni, csupán csak a színtiszta tiszteletet. Mi történt ezzel a lánnyal?

— Megteszi, egyenlőre. Foltoztál is? — kérdeztem tőle. Aprót bólintott.
— Igen uram.
— Rendben, gyere, ebédidő van. — intettem, hogy kövessen.

— A többiek már ott vannak? — kérdezte halkan mellettem sétálva.
— Igen. Ők megcsinálták a feladatokat, így mennek átvenni az új egyenruhájukat. Viszont neked még ez a része hátravan. — magyaráztam neki és félszemmel a reakcióját figyeltem.

Csak bólintott egyet, hogy tudomásul vette az információt. Visszafordítottam a tekintetem az útra és csendben meneteltünk egymás mellett.

Az ebédlőbe érve, Delia tisztelgett nekem és Ethannak, majd helyet foglalt a társai mellett.

— Hogy mennek a dolgok? — kérdezte Ethan.
— Borzalmasan, és ez még csak az első nap. — válaszoltam őszintén. A barátom arcáról a mosoly azon nyomban lehervadt.
— Mi? Mégis miért? — kapkodta a fejét köztem és az embereim között.

— Mert kezelhetetlen, gyenge banda. — vontam meg a vállaimat. — Eszünk? — intettem a fejemmel, a kirakott tálcákon lévő ételre.
— Persze...— súgta Ethan kissé rémülten.
— Nyugodj meg barátom, már kezelésbe vettem az ügyet! — nyugtattam meg. Láthatólag megkönnyebbült, de nem mondtam volna százszázalékra.

Elvettük a felvágottakat és a kenyeret, majd helyet foglaltunk az egyik asztalnál és enni kezdtünk. Jó volt végre elengedni magunkat egy kicsit és nem mindig a szigorút adni és ordibálni.

Amint mindenki végzett az evéssel Ethan felállt és összecsapta a tenyerét.
— Jól van újoncok! A mai nap, volt aki jól teljesített és volt aki kevésbé! — kezdte a mondandóját. A vizembe kortyolva figyeltem a barátomat, de azt éreztem, hogy valaki lyukat éget a tarkómba. Körbe pillantottam de nem láttam senkit, aki engem figyelt volna.

— De a társaim és én megadjuk az esélyt mindenkinek, hogy bizonyítson! Azok akik az én csoportomba kerültek a mai nap folyamán, azoknak gratulálok! A ti helyetek már szinte biztos! — mondta és következett a tapsvihar. — De a többieknek sincs minden veszve! Szedjétek össze magatokat és bizonyítsatok! Van rá egy teljes hetetek. Sok szerencsét nektek! Most viszont elviszünk benneteket, hogy mindenki megkapja a neki járó, új egyenruháját! — fejezte be a mondandóját és ezzel együtt mindenki feltápászkodott.

Az újoncok tisztelegtek és elindultak Ethannal. Amikor megláttam, hogy az én csoportom is kifelé indul, gyorsan megkocogtattam Delia vállát. Fáradt arccal nézett fel rám.
— Amint átvetted a ruhát, gyere ki az udvarra. Ott foglak várni. — mondtam neki halkan.
— Értettem. — válaszolta és kiment.

Hangosan kifújtam a levegőt és megvakartam a fejem. Milyen büntetést adjak ennek a lánynak? Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
— Mason!
— Igen? — fordult felém.
— Mennyi homokzsákunk van? — kérdeztem meg tőle.

— Van egy pár, de minek az? — vonta fel kérdőn a szemöldökét.
— Nem érdekes! — legyintettem, mintha mindegy lenne.
— Fura vagy te nekem Carlos! — nevetett rám gyanakvóan.