Mézbarna

Negyvenöt

45. Fejezet

Delia

— Gyere utánam. — biztatott Carlos, ahogy a nővére házához igyekeztünk. Bevallom, nem kicsit izgultam, hogy vajon milyen is lesz, Louis Gotti házában élni, az egyik legnagyobb maffiával együtt. Bár, ha jobban belegondolok, ki ne izgult volna a helyemben? Na mindegy.

— Nagyon rendesek, nyugodj meg. — súgta oda nekem Ethan. Lassan bólintottam és követtem a fiúkat. Carlos nővérének háza, a gazdagok utcájában ékeskedett. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy Louis Gotti háza, megfelelt egy valóságos palotának.

Igen tudom, mi is gazdagok vagyunk, legalábbis, a szüleim azok és nagyon szép házuk van, na de ez...Ez valami brutális volt. Észre sem vettem, hogy tátott szájjal bámulom a mesebeli épületet, amíg meg nem hallottam, hogy Carlos a nevemen szólítgat.

— Minden rendben? — kérdezte kissé aggódó tekintettel.
— Igen, persze. — bólintottam óvatosan. Halványan elmosolyodott és megfogta a kezemet. A szívem majd kiugrott a helyéről, annyira jólesett az érintése.

Carlos megnyomta a kapucsengőt, mire azon nyomban ott termett előttünk egy nagydarab, kopasz férfi, fekete öltönyben.
— Sziasztok! — köszöntött minket a férfi.
— Mi újság Jack? — vigyorgott rá Carlos.
— Minden rendben, veled? — nyitotta ki a kaput előttünk és engedett be minket.

Szorosan markoltam Carlos kezét és amennyire csak tudtam, hozzápréselődtem.
— Nem a legjobb a helyzet, de megoldjuk. — sóhajtotta, majd megköszönte, hogy beengedett minket és a hatalmas lépcső felé vetettük az irányt.

— Ez varázslatos. — jártattam körbe a tekintetem mindenhol. Komolyan, olyan volt minden mint egy álom!
— Igen, Louis tudja mi a jó. — tette hozzá Ethan.

Amint az ajtóhoz értünk, Carlos kopogás nélkül lenyomta a kilincset és belépett a helységbe. Mi Ethannal követtük a példáját. Ha kívülről azt mondtam, hogy varázslatos ez a ház, akkor a belsejére nincsenek szavak.

Miközben tátott szájjal bámultam körbe, Carlos két lépést sem tudott megtenni, mert egy kis gyerkőc szaladt ki, az egyik helységből és visítva leteperte.
— Carlos bácsi! — kiáltotta egy csodaszép kislány. Carlos nevetve csókot nyomott az arcára, majd összeszedte magát és az ölébe kapta a kislányt.

— Hiányoztam? — kérdezte tőle Carlos.
— Picikét, hoztál nekem valamit? Tudod, amit megígértél! — helyezte két kis tenyerét, Carlos arcára.
— Légy türelmes Lara, nemsokára megkapod a kiskutyát. — pöckölte meg játékosan, a lány orrát.

A kislány bosszúsan felhúzta az orrocskáját és keresztbe fonta a karjait.
— A nevem nem Lara! Hanem hercegnő és megígérted, hogy kapok egy kiskutyát! — mondta idegesen Carlosnak, aki a fejét vakarászta tehetetlenségében.

Halkan elkuncogtam magam, mert vicces volt Carlost így látni.
— Lara? Kivel beszélgetsz? — jött egy női hang valamelyik szobából, majd nemsokkal később, meg is jelent egy gyönyörű hölgy.

Ami legelőször szembetűnt rajta, hogy a szeme különösen szép volt. Kék volt, de nem akármilyen kék...olyan...
— Zafír, én vagyok az Carlos! — szólt neki Carlos. Igen, most már értem miért hívják Zafírnak...

— Miért álltok ott? Gyertek azonnal be! — sietett hozzánk, majd csókot nyomott Carlos arcára, Ethant pedig átölelte. A tekintete rám tévedt és én már a kezemet nyújtottam felé, hogy bemutatkozzak, de legnagyobb meglepetésemre, hozzám lépett és átölelt.