Mézbarna

Negyvennyolc

48. Fejezet

Delia

Nem tudtam, hogy mire kellene számítanom. Talán arra, hogy pár lázadó idemerészkedett, vagy valami hasonló...igen ám, de ehelyett viszont, szinte az összes féreg ott volt, Louis háza előtt. Senkit nem kímélve lövöldöztek és próbáltak átjutni a kapun.

Tudtam, hogy valami nem stimmel, az egész helyzettel és abban is biztos voltam, hogy ezt a csatát, nem ússzuk meg épp bőrrel. Ezek a nyomorultak betaláltak. Ki akarták irtani Louis családját. De nekik igazából Zafír kellett. Oda ütöttek, ahol a legjobban fáj. Ha ne adja' isten bejutnak a házba...és megtalálják a gyerekeket...

Bele sem akartam gondolni. Harcolnom kellett. Nem volt mese. Ideje volt megmutatnom és bizonyítanom azt, hogy igenis jó katona lettem. Ha pedig meg kell halnom, akkor csata közben haljak meg, nem pedig valami gyáva módon.

Most már abban is biztos lehettem, hogy az üzenet és az egész támadás Gösduaina mögött egy ember állt. De, az az ember nem akarta magát feledni. A titokzatos R. Isten a tanúm rá, ha élve megnyerjük a csatát, én magam fogok végezni azzal a barommal!

Ahogyan az íjamat a kezem közé kaptam, a szívem hevesebben vert, mint bármikor. A tekintetem Carlost kereste. Rettenetesen féltem és egész testemben remegtem.
— Óvatosan Delia! — kiáltott oda nekem. Bólintottam és mély levegőt véve kintebb merészkedtem, majd megtorpantam és visszafordultam Carlos felé.

— Hé! — kiáltottam neki oda. Gyorsan felém kapta a fejét.
— Igen? — nézett rám sürgetően és nem mellesleg aggódva.
— Szeretlek! — tudtam, hogy nincs ott az ideje, hogy ilyeneket mondjunk egymásnak, de akkor úgy éreztem, tudnia kell. Ki kellett mondanom, hogy hallja.

Carlos aggódó arca, kissé meglágyult és halványan elmosolyodott.
— Szeretlek! — kiáltotta oda nekem. A szívem örömtáncot járt, ahogy meghallottam a szájából ezt a szót, ami annyi erőt adott nekem, hogy úgy éreztem, rendíthetetlen vagyok.

Nem mondom, eléggé nehéz volt megkülönböztetni, hogy ki kivel van. Louis emberei fekete öltönyben, pisztollyal harcoltak. Ahogy jobban szemügyre vettem a terepet, észrevettem, hogy Ethan és pár katonatársam is sebesen lövöldözik.

Nyugodj meg Delia! A belső hangomra hallgatva, gyorsan összeszorítottam az álkapcsomat és egy pillanat erejéig behunytam a szemeimet. Koncentrálj!
Fókuszálnom kellett.

Pontosan abban a pillanatban, nyitottam ki a szememet, amikor megláttam, hogy az egyik lázadó Ethan háta mögött, a fejére céloz a fegyverével. Nem gondolkoztam többet, elkezdtem cselekedni.

A remegésem azonnal tovatűnt, mihelyst fél térdre ereszkedtem, behelyeztem a nyilamat és a szememet a célpontomra szegeztem. Meghúztam és lőttem. A kopasz férfi bal vállát, kapta el a lövésem és ő azonnal a földre esett.

Ethan szélsebesen megfordult a tengelye körül és szemügyre vette, hogy mi is történt. Gyorsan golyót eresztett a férfi fejébe, aki nyomban meg is halt. Ethan bólintott felém köszönetképpen, én pedig kissé megemeltem az államat felé.

— Delia, melletted!— kiáltotta valaki a hátam mögött. Gyorsan oldalra fordítottam a fejemet és épphogy kitértem egy golyó elől. A szemem bekönnyezett a hatalmas adrenalin miatt, majd előkaptam egy újabb nyílat.

Fókuszálj. A szemed a célponton. Mély levegő. Lőj!
Újabb lázadót sikerült földre küldenem, Ethan pedig őt is lelőtte.

Hevesen kapkodtam levegő után és csak céloztam és lőttem. Próbáltam mindent kizárni a fejemből és felismerni, hogy ki a célpont. Nem akartam Louis embereit megsebesíteni.

Viszont azt meg kell hagynom, hogy ezek a lázadók tudták a dolgukat. Pár őrt megöltek és felvették az egyenruháikat, hogy ne ismerjük fel őket. Rettenetes volt az egész helyzet.

A lövések csak úgy dördültek, mindenki kiabált. Az emberek csak új landoltak a kemény aszfalton és mikor a testük földet ért, hangos csattanás hallatszott. Valóságos vértócsa keletkezett ott.

Azt hittem soha nem lesz vége ennek a rémálomnak, amikor is Ethan elkiáltotta magát:
— Tűzet szüntess! Állj! — harsogta. Én még mindig térdelve, a nyilamat erőszakosan markolva vártam, hogy vajon most mi fog történni.

A tekintetemet sem mertem, végighordozni az embereken, mert nagyon rossz érzés kerített hatalmába. A lázadók visszavonultak? Képtelenség...
— Mi történt?
— Vége van?
— Elmentek uram! — hallottam a különböző emberek hangját.

— Azt hiszem vége, visszavonultak! — szólalt meg újra Ethan.
— Biztos vagy benne? — bizonytalanodott el Louis.
— Igen. — válaszolta Ethan. A szemem sarkából mozgást észleltem és azonnal arrafelé kaptam a fejemet.

— Mindenki rendben van? — kiáltott körbe Ethan. Páran igent ordítottak a hátam mögött.
— Valami itt nincs rendben...— hallottam meg Carlos hangját.
És akkor...elkövettem életem legnagyobb hibáját...

Feltápászkodtam, eltettem a nyilamat és megfordultam, hogy szembekerüljek Carlossal. Csakhogy, a mozgás, amit a szemem sarkából láttam, nem más volt mint egy kibaszott lázadó árnyéka.

Aki nem mellesleg arra várt, hogy fegyvertelenné válljak és könnyű szerrel elbánhasson velem. Ahogy a tekintetem összetalálkozott a szerelmemével, Carlos tekintete olyan rémült lett, mint még soha.

A lázadó előbukkant, rám szegezte a fegyverét, célzott és lőtt. Méghozzá nem is akárhova. A szívemet találta el a golyó. Érkezésem sem volt, hogy arrébb mozduljak. A lázadó gyorsabb volt. Semmit sem hallottam, csak Carlos hangját, ahogyan a nevemet ordítja.

Az íjam kiesett a kezemből, térdre rogytam, majd egyenest le a földre. Nagyon erős, szúró érzést éreztem a szívemben, majd az orromat megcsapta a friss vér illata. A szemem automatikusan lecsukódott, de még hallottam egy lövést.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem Carlost találták el. Istenem, kérlek, csak Carlos életét ne vedd el! Itt vagyok neked én, veled megyek, de őt ne vedd el!