Mézbarna

Harmincöt

35. Fejezet

Carlos

Amint mindenki elindult megkeresni a családját vagy rokonát, parancsba kaptuk, hogy az éjjel kezdetét veszi a járőrözés. Ethannal megbeszéltük, hogy amint visszaérkezünk, összeállítjuk a csapatokat és kiküldjük őket a megadott helyszínekre.

Bevallom, kissé féltem, mert nem voltam benne biztos, hogy az újoncok megfogják-e tudni magukat védeni. Az biztos, hogy Delia mellém lesz beosztva. Na nem csak azért, mert féltem. Nagyon nem. Hanem azért is, mert Delia katasztrofális viselkedése, a végén halált okoz valakinél.

Mikor mindent leegyeztettem Ethannal útnak is indultam, a családomhoz. Ahogy az ismerős utcákon át járkáltam, elmosolyodtam. A gyerekkorom minden kis apró részlete, felidéződött bennem. Utoljára akkor voltam itt, mikor eltemettük édesanyámat. Aminek már két éve. Most viszont azért jöttem, hogy megvédjem a szeretteimet.

Louis hatalmas palotaszerű házához érve, két őr fogadott. Diego és Jack, már mindketten jól ismertek engem.
— Csak nem? Carlos barátunk? — ismertek fel, ahogy közelebb kerültem. A vigyorom még szélesebb lett és adtam nekik egy-egy ölelést üdvözlésképpen.
— Bizony, újra itt. — tártam szét a karjaimat.

— Tudtuk, hogy jönni fogsz. Louist már értesítették róla. — magyarázta Diego.
— Akkor számítanak rám? — kíváncsiskodtam. Mindketten bólintottak és kinyitották előttem a kaput. Minden tiszteletem Louisé volt, amiért így védelmezte a családunkat. Mióta apa meghalt és én távol vagyok folyton, ő az aki felel a kicsikért és Zafírért.

Sietős léptekkel felbaktattam az ajtóig, majd nyomban feltéptem azt és beslisszoltam. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam a gyermekek kacaját a halból. Nem is húztam tovább az időt, gyors léptekkel elindultam feléjük.

Amint megpillantottam őket, a jégszívem egyszeriben olvadozni kezdett. Az én kis unokahúgom Lara és a kis Nico, a szőnyegen ültek és valami vonatokkal játszottak. Mindeközben pedig nagyokat nevettek. Melda a húgom, a kanapén ült, kezében pedig, valami fiataloknak való magazint lapozgatott. Nem vettek észre, én pedig az ajtófélfának dőlve, titokban figyeltem őket.

— Carlos? — jött egy nagyon ismerős hang, a hátam mögül. Ezer másik közül is megismertem volna, a nővérem Zafír hangját. Rögvest megpördültem a tengelyem körül és belebámultam zafírkék szemű nővérem szemébe.

— Szia nővérkém! — üdvözöltem azonnal. Könnybe lábadt különleges szeme és a nyakamba vetette magát. A háttérből a gyerekek visongatni kezdték, hogy „Carlos bácsi!" Belőlem meg feltört a nevetés. Amint elengedtem Zafírt, a kis csibészek máris rám csimpaszkodtak.

— Jól van gyerekek! Elég! Hagyjátok Carlos bácsikátokat! — szedegette le rólam őket az anyjuk, Zafír.
— Ne haragudj Carlos, csak annyira szeretnek téged. — magyarázkodott azonnal.
— Ne butáskodj már! Imádom őket! — nyomtam puszit mindegyik arcára.

— Nekem nem is köszönsz? — libbent hozzám Melda. El sem hittem, hogy a húgom már tizenhárom éves. Nekem mindig, egy aprócska kis szeretetgombóc marad.
— Gyere ide te nagylány! — viccelődtem vele, ő pedig gyengéden átölelt.

— Jó, hogy újra itthon vagy. — súgta a fülembe. Megsimítottam a haját és puszit nyomtam a homlokára.
— Én is örülök Melda. — bólintottam felé. — Louis merre van? — néztem Zafírra.
— Elment a kormányzóhoz, valami fontos ügyet kell elintézniük...tudod...a lázadók miatt. — az utolsó két szót csak tátogta.

— Miért próbálod takargatni Zafíra? Mindenki tudja, hogy az országunkat megtámadták! Nincs mit ezen szépíteni. — emelte az égnek a tekintetét Melda.
— Hé, ne beszélj tiszteletlenül a nővéreddel kisasszony! — ripakodtam rá. Keresztbe fonta a karjait és unottan pillantott felém.

— Ugyan. — legyintett le és mást sem szólva, hátat fordított nekem, majd visszaslattyogott a kanapéhoz és újra kezébe vette azt az újságot.
— Vele meg mi történt? — ráncoltam a szemöldökömet. Zafír halkan elkuncogta magát.

— Serdülő kor, Carlos. Mit hittél, hogy mindig kisbaba marad a húgunk? — mosolygott rám a nővérem. A gyerekei visszarohantak a szőnyeg közepére és újult erővel játszani kezdtek.
— Serdülő kor? Ugyan már, ez baromság! Még csak tizenhárom éves! — csóváltam a fejemet.

Zafír belém karolt, majd elkezdett a konyhájuk felé kormányozni.
— Képzeld, ez még semmi, hogy nekem visszabeszél, de azt vettem észre, hogy a fiúk is érdekelni kezdték! — újságolta. A pulzusom az egekbe szökött és úgy éreztem menten felrobbanok.

— A „fiúk"? Miket beszélsz?! — keltem ki magamból, ahogy helyet foglaltam a pultnál, az egyik bárszéken. Zafír egy pohár narancslevet csúsztatott elém.

— Bizony, jól hallottad! A minap kimentünk a piacra...még azelőtt, persze hogy a lázadók bejöttek volna az országunkba. — korrigált azonnal, mikor rosszálló pillantást löveltem felé, amint azt említette, hogy kimentek a házból. Ilyen körülmények között, semmiképpen sem!

— Tehát kint voltunk a piacon és volt ott egy helyes kis fiú. Azt hiszem vele egy idős lehetett, szőke haj és égszínkék szem. — folytatta tovább. Éreztem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak és nagyon kellett magamon uralkodnom, hogy ne törjek szét valamit azonnal.

— Elküldtem Meldat, hogy vegyen pár friss zöldséget, mire ő kedvtelenül eleget tett a kérésemnek. Igen ám, csak mikor beállt a sorba, valaki hátulról meglökte és egyenesen nekiütközött, ennek a szőke hajú srácnak. — kuncogott, mintha csak ez olyan aranyos volna. Neki talán igen. Nekem egyáltalán nem.

— Melda azt mondta, hogy azonnal bele szeretett. Te ezt elhiszed? A húgunk tizenhárom éves és már tudja mi az a szerelem! — kezdett el hahotázni. Nem csatlakoztam hozzá, inkább rosszálló pillantásokkal illettem, mire azonnal abbahagyta a nevetést.

— Nem tetszik ez nekem Zafír. — rágtam a szám szélét. A nővérem csak legyintett felém, amolyan „nem számít, hidd el", módon.
— Gyerekszerelem Carlos. Egyébként leveleznek is a fiúval. — mondta ki, nekem pedig, ott volt az utolsó csepp a pohárba.

— LEVELEZNEK??? — kiáltottam fel és a hatás kedvéért, a poharat is a pultra csaptam. Zafír összerezzent a hirtelen mozdulásomtól és meghökkenve vizslatta az arcomat.
— Carlos nyugodj meg, Louis engedte meg neki. — próbált nyugtatgatni. Mondanom sem kell, egyáltalán nem sikerült.

— És Louis mért nem kérdezett meg, engem is erről? Melda még szinte gyerek, basszus! — fogtam azonnal a fejemet.
— Csak leveleznek, barátok! — emelte fel a hangját Zafír is.
— Nem hiszem el komolyan! Távol vagyok tőletek akárhányezer kilométerre, aggódom és erre kell hazajönnöm? Hogy a húgom fiúzgat? — képedtem el teljesen.

Zafír kijött a pult mögül és szorosan átkarolt. Nem engedett el, én pedig az ölelése miatt, kezdtem felengedni és lecsitulni.
— Tudom, hogy mindent jól akarsz csinálni, mióta a szüleink nincsenek velünk...és nagyon jól csinálod! — szorított magához.

Viszonoztam az ölelését és a rövid kis haját simogattam. Régen nagyon hosszú haja volt, de mióta Louishoz hozzáment, folyton ilyen neki.
— Nem akarsz hosszú hajat? — törtem meg, az idilli pillanatot. Zafír nevetve elhúzódott.

— Tudod nagyon jól, hogy utáltam a hosszú hajamat! — fintorodott el.
— Igazad van, tudom. — bólintottam felé. — Zafír? — szóltam utána, mikor elindult megnézni a gyerekeket.
— Igen? — fordult vissza a boltív alatt.
— Köszönöm. — néztem mélyen a szemébe. Óvatosan elmosolyodott és megcsóválta a fejét.