Mézbarna

Huszonnégy

24. Fejezet

Carlos

Miután mindenki elfogyasztotta a reggelit, visszaindultunk az akadálypályára, elvégezni a további feladatokat. Csendben figyeltem, ahogyan egyesével mindenki végigmegy az akadályokon, mint legutóbb.

A fiúk hamar és tökéletesen végeztek. Büszke voltam a srácokra, mert ők ténylegesen odatették magukat. Pontosan ezt várom el, mindegyik tanítványomtól. A két lány már nem volt ilyen szerencsés.

Holly indult el és kezdte el kivinni az akadályokat, figyelemmel kísértem minden mozdulatát. Amint felért a gerenda tetejére és kezébe kapta a kötelet, valahogy éreztem, hogy ebből baj lesz.

Még le sem esett, már ott termettem, hogy azonnal felsegítsem a lányt.
— Te jó ég! — kiáltott fel valamelyik fiú a hátam mögül. Holly arccal a földön feküdt, mozdulatlanul. Leguggoltam hozzá és lágyan megérintettem.

— Holly? Hallasz engem? — kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
— Mmm mmm! — dünnyögte érthetetlenül.
— Próbálj meg felülni! — bátorítottam, majd átfogtam a karjait és óvatosan felültettem. Az arca csupa kosz és sár volt. De szerencsére, semmi egyéb nem volt rajta.

— Jól vagyok! — fogta a fejét, fájdalmas arccal. Gondolkodás nélkül, átfogtam a derekát és felnyaláboltam a lányt. Nem mertem elengedni, nehogy összeessen, ő pedig a nyakamba kapaszkodott.
— Akarod hogy átvigyelek az orvosiba? — kérdeztem tőle. Hevesen rázni kezdte a fejét.

— Nem, én jól vagyok, szeretnék tovább gyakorolni! — erősködött. Elkísértem a faasztalhoz és leültettem rá.
— Pihenj egy kicsit, aztán meglátjuk, hogy hogy érzed magad és hogy tudod-e folytatni a feladatokat! — magyaráztam neki, ő pedig beleegyezően bólintott.

— Jól vagy Holly? — sietett oda Delia. Rápillantottam az aggódó lányra és akkor, ott, rájöttem valamire. Mégpedig arra, hogy az, amit Holly iránt érzek, közel sem annyira erős és intenzív érzés, mint Delia iránt. Sőt! Holly iránt nem érzek semmit...még ha nehéz is bevallani és nem is szép dolog...De tudom, hogy Hollyt csak egy eszköznek használtam, hogy Delia féltékeny legyen.

Tudom, baromi gyerekes dolog, de nem tehetek róla! Delia tönkretesz! Miatta olyan dolgokat teszek, vagy mondok amiket amúgy soha nem tennék. Egyszerűen az őrületbe kerget...

— Minden rendben, ne aggódj! Csak végezd el a feladatot! — mosolygott rá a lány. Delia bólintott, majd rám nézett, s én újra elvesztem abban a gyönyörű, mézbarna szemében. Legszívesebben elcipelném onnan, hogy kettesben lehessünk. Rákiabálnék, hogy azonnal mondja el, miért nem érzi azt amit én! Miért nem akar engem úgy, ahogyan én őt! De persze ilyet nem tehettem.

— Csinálhatom? — kérdezte tőlem. Olyannyira belevesztem ebbe a lányba, hogy hirtelen nem tudtam miről beszél.
— Mit akarsz csinálni? — kérdeztem vissza lassan, tagoltan. Fura tekintettel meredt rám.
— Mondjuk a feladatot?
— Mi? Ja, igen persze! Csináld! — ráztam meg a fejemet, hogy újra képbe kerüljek.

Delia furcsa tekintettel bólintott, majd felállt az akadálypálya elejére és elkezdte véghezvinni a feladatokat. Meglepő módon sikeresen teljesített, ami az ő esetében igen nagy szó. Mert valljuk be, a csaj egy kétlábonjáró katasztrófa.

— Hogy érzed magad? — kérdeztem egy kis idő után Hollyt.
— Teljesen rendben vagyok! Szeretném én is újra megpróbálni! — kérlelt a lány. Idegesen a tarkómat végigsimítva bólintottam felé.
— Rendben, nem bánom, de légy óvatos! — intettem óvva. A lány örömteljesen felpattant és újra felállt a pálya kezdetéhez.