Mézbarna

Negyvenkilenc

49. Fejezet

Carlos

1 hónappal később...

Kereken egy hónapja feküdt kómában. Azt hittem azon a nap, mikor az a rohadék lázadó meglőtte, hogy soha többé nem láthatom őt. Nem nézhetek gyönyörű mézbarna szemeibe, nem érinthetem puha és fényes, vörösesbarna haját. Nem csókolhatom cseresznyeszínű ajkait. Egyszerűen azt hittem, hogy örökké tovatűnik az életemből Delia Walsh.

Magamat okoltam. Nem figyeltem oda. Ethan is hibázott, bedőlt a csalinak. Soha nem fogom elfelejteni, mikor utoljára a szemembe nézett és a golyó eltalálta. Pontosabban a szíve felett, pár centivel. Hála istennek, Delia túlélte. Nem is tudom, hogy mit kezdtem volna akkor, ha meghal a szemem láttára.

Az életem lepergett előttem, mikor ő eszméletlenül, vérezve feküdt előttem. Ő kapta a golyót, de esküszöm az én szívem fájt. A mentőben újra élesztették és hála legyen az úrnak, stabilizálták az állapotát.

Mondanom sem kell, egy pillanatra sem mozdultam mellőle a kórházból. Komába esett és mi nem tehettünk mást csak várhattunk. A szülei mindennap bejöttek, látogatóba hozzá és minden tiszteletem az övéké volt, hogy félretettek minden nézeteltérést és normális kereteken belül viselkedtek.

A lázadók eltűntek a színről, a gyanúnk pedig Ethannal, hogy a kormányt is megtámadták és átvették az irányítást, mint kiderült beigazolódott. Rengeteget gondolkoztam azon is, hogy leszerelek. Delia mellett akartam lenni, mindenegyes nap, minden percében.

Vigyázni akartam, az én mesebeli hercegnőmre. Egy pillanatra sem akartam szem elől téveszteni. Lehet, hogy a lázadók most elmentek, de nem örökre. Sajnos. A veszély ugyanúgy fennáll és nekem megkell védenem a családomat.

Család. Teljesen magam alá kerültem volna, ha a családom nem áll mellettem. Ők voltak azok, akik tartották bennem a lelket, még akkor is, mikor néha nagyon nem volt könnyű dolguk velem. A legnehezebb napjaimon sem hagytak magamra, hogy beforduljak és mély depresszióba zuhanjak.
Nem, ők nagy erőkkel csesztettek, mindenáldott nap.

— Hát szia, szépségem. — léptem be a kórház már jól ismert szobájába, ahol az én kis vörös hercegnőm pihent. Még mindig nem ébredt fel és az orvos azt mondta, hogy beletelhet egy évbe is akár, hogy felkeljen. Mikor ezt közölte velünk, szó szerint összeroskadtam, bele egyenest egy székbe.

Minden éjjel azért imádkoztam, hogy ne így történjen. Reménnyel telve keltem fel és hajtottam álomra a szememet. Nem adhattam fel. Hisz ismertek, nálam nincs lehetetlen.
— Jó napot Carlos! Hogy s mint? — kérdezte a nővér Rosalinda, akit már elég jól ismertem.

Ő figyelt Deliara, amióta csak idekerült. Rettentően kedves hölgy volt, amit nagyra értékeltem. Na meg persze türelmes is...főként velem. Nagyon jól kezelte a nehézzé vált helyzetek, mivel több alkalommal is elöntöttek az indulatok engem, a történtek miatt és volt, hogy a kórházi szóba itta meg ennek a levét...De Rosalinda végtelenül együtt érzett velem. Nem zavart ki, nem is kiabált, inkább csak lenyugtatott és biztosított arról, hogy minden rendben lesz.

— Jól vagyok, köszönöm. Jöttem a kedvesemhez. — húztam közelebb a széket Delia ágyához. Csövek lógtak ki mindenéből, álomszép arca sápadt volt. Bevallom, az elején kurvára megviselt ez a látvány, de kezdtem hozzászokni. Ha ez kellett ahhoz, hogy felépüljön a szerelmem, akkor nem érdekelt. Mindent megtettem volna érte, hogy újra hallhassam a hangját és rám nézzen azokkal a mézbarna szemeivel.

Megígértem neki is és magamnak is, hogy ha minden a helyére kerül és ő felépül, akkor olyan élete lesz, amit csak álmodhatott magának eddig. Mindig szeretni fogom, feltétel nélkül.

Mivel az orvos biztosított minket arról is, hogy Delia minden bizonnyal hallhat minket, így rengeteget beszéltem hozzá. Szerettem volna, ha tudja és érzi valamilyen szinten is akár, hogy mellette vagyok.

— Magatokra hagylak titeket. — szólalt meg halkan Rosalinda és hangtalanul kilépett a szobából. A kezeim közé fogtam Delia aprócska kis kezecskéit és mindegyik újacskájára nyomtam egy-egy puszit.

— Siettem hozzád ahogy csak tudtam. Bár tudod milyenek a srácok...Lara és Nico. — ráztam a fejem rosszállóan. — Nem igazán tudtam szabadulni tőlük. — magyaráztam neki. — Jönni szerettek volna velem, de most csak kettesben akartam lenni veled, kedvesem. — nyeltem egy nagyot.

Mint már megszoktam, Delia nem mozdult. A mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett és süllyedt. Semmi más nem hallatszott a szobában, csak a gép pityegésé, ami folyamatosan figyelemmel kísérte Delia szívverését. Az oxigénmaszkra még mindig szüksége volt. A szívem majd' belesajdult a látványba. Egyszerűen...szörnyű volt, így látni őt.

Óvatosan kisöpörtem, egy elszabadult hajszálat a szeméből és gyengéden végigsimítottam az arcán.
— Bárcsak én lennék a helyedben...— hunytam le a szemeimet fájdalmasan. Fogalmam sincs, hogy hányszor kívántam már ezt. De körülbelül, úgy tízezerszer...egy nap. — Bárcsak minden fájdalmadat nekem adhatnád, szerelmem. — sóhajtottam egy melyről jövőt, ismét.

— Remélem hallod ezt, amit most mondani fogok neked. — köszörültem meg a torkomat. Semmi reakció. — Nem gondoltam volna, hogy valaha is megakarok majd egyszer állapodni. — kezdtem bele. — Mindig is úgy gondoltam, hogy a házasság nem nekem való. Nem tudtam egyszerűen elképzelni, hogy nekem gyerekeim legyenek...— tűnődtem el.

— Az életemet a katonaságnak szenteltem. De ezt már tudod. Én csak...— kerestem a megfelelő szavakat és mindenhová néztem, csak rá nem. De egyszerűen nem jöttek. Tudtam mit akarok, de nem így akartam, elmondani neki. Nem itt akartam kiönteni mindazt, amit a szívemben hordoztam. Azt akartam, hogy biztosan hallja minden szavamat, látni akartam a reakcióját mindenegyes mondatom után. Várnom kellett még ezzel.

A szemeim kissé párásak lettek, így megtörölgettem azokat.
— Mindjárt visszajövök kedvesem, csak hozok valamit inni. — köhögtem párat, mert annyira száraz volt a levegő odabent, hogy teljesen kiszáradt a torkom.

Már éppen feltápászkodtam, nyomtam egy csókot Delia homlokára, amikor is...amikor hirtelen utánam nyúlt és megállított. Az érzés, amit akkor éreztem...egyszerűen leírhatatlan volt. A szívem újult erővel, verni kezdett és félő volt, hogy kiugrik ott helyben a helyéről.

Visszafordítottam a tekintetem, a hercegnőm felé és felderült arccal, kissé könnyes szemekkel figyeltem minden rezdülését. Delia lassan kinyitotta a szemeit, a tekintete ide-oda járt és baromira rémült volt. Amint megpillantott engem és én közelebb hajoltam hozzá, rögvest megkönnyebbült.

— Kedvesem. — leheltem neki, hihetetlenül gyönyörű, mézbarna szemeibe bámulva. Egy pillantása felém, már megért nekem mindent. Delia óvatosan levette az oxigénmaszkot a szájáról, majd hihetetlenül elmosolyodott.
— Annyira hiányoztál Delia! — nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam a kitörni készülő könnyeimet. — Ígérem neked, hogy soha többé nem hagyom, hogy bajod essen! Soha!