Mézbarna

Huszonhárom

23. Fejezet

Carlos

— Azt kell mondjam, hogy remekül teljesítettetek! — néztem körbe a csapatomon, mikor lefutották a távot. Mindenki időre teljesített, kivéve a leggyengébb láncszemet. Természetesen Deliat. — Persze van még mit gyakorolnotok és ez még nem jelenti azt, hogy idevalóak vagytok. — lomboztam le őket kicsit. — Van akinek még ez sem ment rendesen, nem tudta megemberelni magát egy hét, kitartó munka után sem. — néztem jelentőségteljesen Deliara.

Kifejezéstelen arccal bámult vissza rám, de nem dőltem be neki. A szemében megvillant a félelem. Vajon attól fél, hogy el kell mennie innen, vagy valami más van a dologban?
— A mai nap nem lesz meglepetés számotokra! Egésznap, ugyanazokon a gyakorlatokon fogtok újra és újra végigmenni, mint amit a napokban csináltatok. Kivéve az íjászatot, mert azt nem fogjuk értékelni. — magyaráztam nekik. — A futással megvagytok, viszont az akadálypálya még hátra van, plusz a zsákos feladat. — fejeztem be.

Mindannyian egyszerre bólintottak, hogy megértették mindazt amit kértem. Amint ezeket megbeszéltem velük, megkértem őket, hogy menjenek az ebédlőbe és fogyasszák el a reggelijüket. Tették amit kértem, de egy valaki nem mozdult. Kérdőn fordultam a makacs lány felé, akit próbáltam minél távolabb tartani magamtól.
— Mit szeretnél? — tettem fel a kérdést Delianak. Bosszúsan felhúzta az orrát és közelebb lépkedett.

— Tudom mit akar, ezzel az egésszel elérni! — szegezte nekem a szavakat. Kérdőn felhúztam az egyik szemöldökömet, úgy bámultam le rá.
— Igazán? És mondd csak Delia, mit akarok ezzel elérni?

— Azt hiszi nem látom? Minden erejével azon van, hogy kirakasson innen engem! Folyton belém köt és próbál eltántorítani az ittléttől. — nevetett gúnyosan. — Csak gondoltam időben szólok, hogy feleslegesen teper ennyire, mert nem áll szándékomban elmenni innen. — vonta meg a vállait, hanyagul.

— Hidd el nekem, nem kellek én ahhoz, hogy kipenderítsenek innen téged. Saját magad fogod elintézni. — vágtam vissza. Már kezdett ténylegesen, nagyon idegesíteni a lány. Csípőre vágta a kezeit és kihívóan méregetett.

— Csakugyan? Mit tettem vagy teszek én, hogy erre bármennyi esély is legyen? — ahogy a szavak elhagyták a száját, nagyot nyeltem. Bármennyire is utáltam és haragudtam rá, azt nem tagadhattam, hogy igen erős vonzalom állt fenn kettőnk között. Egyik percben vízbe fojtottam volna legszívesebben, a másikban pedig minden egyes porcikáját bemocskoltam volna.

— Például a nagy szád! Tiszteletlen vagy és lusta. Nemsokára mindannyian észre fogják venni, hogy neked bizony itt, semmi keresnivalód sincs. — válaszoltam egy idő után. Halkan elkuncogta magát és aprót tapsolt felém, gúnyosan. Zavartan pillantottam rá.

— Gratulálok, maga aztán tényleg nem semmi! — vágta oda, majd idegesen elindult a többiek után. Hirtelen utána nyúltam és visszapenderítettem magamhoz. Egy pillanatra megdermedt és ijedten vizslatta a tekintete az arcomat.
— Nem engedhetsz meg magadnak ilyen hangnemet velem szemben! Megértetted? — néztem mélyen a szemébe.

Kirántotta a karját a szorításomból és mintha mi sem történt volna, továbbment. Amint eltűnt a szemem elől, ingerülten végigsimítottam az arcomon és az ég felé fordítottam a fejem.
— Istenem, adj türelmet! — dünnyögtem.
— Te meg kihez beszélsz? — jött hirtelen Ethan hangja a hátam mögül. Felé fordultam.

— Istenhez. — magyaráztam. Együttérzően nézett rám és megpaskolta a vállamat.
— Nem tudom, hogy mikor akarsz róla beszélni, de itt vagyok. Bármikor, bárhol! — mondta. Halványan rámosolyogtam és biccentettem felé. — A családodról van valami hír? — váltott témát.

— Amióta megtudtuk azt amit, azóta nem. Elvileg minden rendben van velük. Louis vigyáz rájuk, de már nagyon várom, hogy én is megóvhassam őket. — magyaráztam. Ethan bólintott.
— Ha minden igaz, pár hét és indulunk. Tudom, hogy nem erre számítottál, ahogyan én sem. — csóválta a fejét.

— Fura lesz visszatérni Gösduniába. Az viszont még furább lesz, hogy nekünk kell megvédeni az országot. — ráncoltam a szemöldököm. — Mindig is úgy gondoltam, hogy ilyesmi sohasem fordulhat elő ott. — mondtam hitetlenkedve.

Még mindig nem fogtam fel, hogy a napokban Gösduniát megtámadták. Hogy kik? Nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy lázadók és baromi nagyon erősek. Kegyetlenek és bárki az útjukba kerül, mindenkit lemészárolnak. Az ezredesünk Abdullah Abbas, azt mondta, hogy a Koszovói háború helyett, Gösduniába kell mennünk az újakkal. Ott van ránk most szükség.

Bár sajnáltam, hogy itt nem segíthetünk, azért örültem annak, hogy megvédhetem a hazámat és a családomat. Pár napja derült ki mindez és én azonnal hazaüzentem Zafírnak, hogy számoljon be mindenről és vigyázzanak magukra. Nem sokkal később megnyugtatott, egy levélben, hogy minden rendben van és ne aggódjak, Louis, a sógorom vigyáz rájuk.

Kicsit megnyugodtam, de nem egészen. Saját szememmel akartam látni, hogy tényleg biztonságban vannak.
— Mikor mondjuk el az újaknak? — fordultam Ethan felé.
— Ha letették az esküjüket. — vonta meg a vállait. Bólintással nyugtáztam a válaszát, majd intettem, hogy menjünk mi is enni.

— Te régebb óta nem voltál ott mint én, ugye? — szólaltam meg miközben az ebédlő felé sétáltunk. Ethan komoran bólintott és maga elé bámult.
— Amióta idekerültem, még látogatóban sem voltam ott. Kikhez mentem volna? — rázta a fejét.
— Igazad van. — értettem vele egyet. — Baromi kiváncsi leszek, hogy ki áll az egész támadás mögött. — váltottam témát.

— Mármint Gösduniában? — nézett rám Ethan.
— Bizony!
— Na arra viszont én is! — bólogatott hevesen.

Mikor beléptünk az ebédlőbe, mindenki beszélgetett és evett. A tekintetem egyből megakadt a csapatomon és persze minden bajom forrásán, Delian. Egy pillanat erejéig összetalálkozott a tekintetünk, majd amilyen gyorsan csak tudott, elfordult. Viszont egy másik szempár, kutatóan figyelte minden mozdulatomat. Holly.

Amint a lányra figyeltem én is, rögvest elmosolyodott és aprót biccentett. Viszonoztam a gesztust.
— Úgy látom bejössz neki! — lökött meg Ethan.
— Azt mondod? — kérdeztem, miközben a vörös arcú Hollyt figyeltem, ahogyan félénken felém pillantgatott.
— Még szép! Vak vagy ember? — hitetlenkedett Ethan.

Gyengéden gyomron vágtam, mire összegörnyedt.
— Fogd be! — morogtam.
— Jól van, jól van! Csak ne üss meg! Baszki, nagyon erős vagy! — nevetett rám.

A szemem forgattam és a tálcámat fogva, leültem ahhoz az asztalhoz, ahol szembe lehettem Hollyval, na meg a mellette ülő Deliaval. Semmi étvágyam nem volt, így hozzá sem nyúltam a reggelihez. Hátradőltem a székemben és karba font kezekkel vizslattam a két lányt.

Delia rám sem hederített, ami kisebb frusztrációt váltott ki belőlem. Holly viszont teljesen maga kívűl volt, így nem is figyelt arra, amit Delia beszélt neki. Majdnem elnevettem magam, mikor Delia idegesen megfordult, hogy lecsekkolja, hogy mi köti le Holly figyelmét ennyire.

Mikor rájött, hogy Holly velem szemez, felvonta az egyik szemöldökét és égnek emelte a tekintetét. Látszott rajta, hogy zavarja az egész szituáció. De vajon tényleg csak ez volt ezzel a célom? Vagy tényleg érdekel a másik lány is? Talán jobban mint Delia...?