Mézbarna

Három

3. Fejezet

Carlos

Az elmúlt hat évem során egy valamit megtanultam. Azt, hogy nem szabad feladni. Bármennyire is nehéz, bármennyire is lehetetlennek tűnik megcsinálni, nem adhatod fel.

Felnőttem és erős lettem. Minden engem ért fájdalmamat felhasználtam, hogy olyan emberré válhassak aki egy igazán életre termett, határozott személyiség legyen. Úgy éreztem, hogy célba értem. De ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a nővérem Zafír és a férje Louis előre segítették a kis életemet.

Louis beintézett a katonai iskolába és ezért örökké hálás leszek neki érte. Bár a családomtól távol vagyok, azért mégis az életem teljes mértékben jobb irányt vett. Apámat már tíz éve elveszettük, így ő nem láthatta azt, hogy a gyerekei felnőttek és elkezdték saját kis életüket. Nyugalomban és békében.

Reméltem azért, hogy lát engem az öregharcos odafenn és bíztam benne, hogy büszke rám és hogy terelget a jó út felé. Még ha néha nehéz is.

Sajnos nem sokkal később anyám is itt hagyott minket, pontosan két évvel ezelőtt. Beteg lett és bármennyire is akarta, nem volt képes leküzdeni azt. Mindent megtettünk, hogy életben maradjon és minél több időt velünk tudjon tölteni, de mindhiába. Elment és többé nem látjuk viszont.

Emlékszem a halálos ágyán ezt mondta nekem: „ Édes kicsi Carlosom! Az én bátor kis katonám, egyet ígérj meg nekem angyalom! Bárhová is sodorjon az élet, bármilyen akadályt is görget eléd a sors, soha ne hátrálj meg!"

Megígértem neki, a szavamat adtam, hogy megállíthatatlan leszek. E szerint, az anyámnak tett ígéretem szerint éltem az életem. Aminek nem sokkal később meg is lett a gyümölcse. Ugyanis, olyannyira jól szolgáltam a katonaságnál, hogy nemrégiben kineveztek főtörzsőrmesternek.

Hálás voltam a kollégáimnak, az itt szerzett barátaimnak, hogy bizalmat szavaztak nekem. Sokminden megváltozott a rangom miatt, járt rengeteg előnnyel, de ugyanakkor hátránnyal is.

Pár héttel ezelőtt volt a toborzás, mert több emberre lett szükségünk a fronton. Koszovó rettenetesen bajban volt. Az ezredes, akivel igencsak jó kapcsolatot ápoltam, Abdullah Abbas úgy gondolta, hogy idén nem csak férfiakat, de nőket is kifogunk képezni.

Amikor leadták az ötven főből álló listát az újoncokról, nem igazán lepődtem meg azon, hogy mindössze három lány jelentkezett ide. Azon már inkább meglepődtem, hogy azok, akik végleg bent maradnak a kiképzés során mind az én csapatomat fogják erősíteni.

De hála legyen az úrnak, nem egyedül kell velük foglalkoznom, mert segítségemre sietett azonnal, a legjobb barátom Ethan, akit immár kilenc éve ismerek. Míg én főtörzsőrmester lettem, addig belőle törzsőrmester lett.

Ethan-nak nagyon nehéz sorsa volt, akárcsak nekem. Annyi különbséggel, hogy őt a szülei eldobták és teljesen magára hagyták. A nagyszülei nevelték fel és a nagyapja miatt lett ő is katona. A nyomdokaiba lépett, ahogyan ő fogalmazott.

Így hát együtt kezdtük el az újoncok kiképzését.

A reggelem eléggé rugalmasan indult, ugyanis már a tegnapi nap folyamán lebeszéltük mindennek a menetét. Megméretettjük az újakat, méghozzá először a futásban. Ethan és én egy teljesen új módszert fogunk alkalmazni a megszokott kiképzés helyett.

Egyrészt, mert nem szerettünk volna esetlen embereket beválogatni a csapatba és őket kivinni a háborúba, hiszen akkor értelemszerűen csak meghalni mennének oda. Mi a legjobbakat akarjuk, akik ténylegesen annyira szeretnék felvenni a harcot mint mi magunk.