Mézbarna

Tizenhárom

13. Fejezet

Delia

Bármit szívesebben csináltam volna, ehelyett a hülyeség helyett. De hát, nem volt mit tenni. A csapaton végignézve, már szerintem el is dőlt, hogy mi úgysem fogunk nyerni.

Ennél bénább csapat, mint a miénk, kevés lehetett a világon. De hát, kitudja? Nem is értettem, hogy Carlos hogy találhatta ki, hogy versenyezzünk...

— Gyertek ide! — parancsolt ránk, mi pedig összedugtuk a fejünket.
— Ha mondhatok valamit, akkor csak annyit, hogy szerintem ez egy nagyon rossz ötlet volt. — adtam hangot a gondolataimnak. Páran hevesen bólogattak, hogy egyetértenek velem, Carlos viszont kérdőn nézett rám.

— Miért vélekedsz így, Delia? — kérdezte tőlem.
— Hát...— kezdtem volna, de Holly közbevágott.
— Valljuk be Carl...ööö főtörzsőrmester, hogy a mi csapatunk, nem igazán...ügyes.
— Akkor szedjétek magatokat össze! Ilyen egyszerű a történet! Delia, te kezded! — fejezte be a mondókáját.

Tátott szájjal fordultam felé.
— De miért én kezdem?
— Mert így döntöttem!
— De...
— Ez parancs! — kiáltott rám. Dühösen kifújtam a levegőmet és előre álltam, az akadálypálya kezdetéhez.
— Kiválasztottátok az első embereket? — kiáltott körbe Ethan. Mogorva arccal, meredtem magam elé. Legszívesebben, megöltem volna ott helyben mindenkit. Miért mindig nekem kell, először szenvednem? Hülye Carlos! Hülye katonaság!

Ha ez még nem lett volna éppen elég, találjátok ki, kivel kellett összemérnem az erőmet...igen, Gönüllel. Komolyan mondom, a csaj valósággal rám vicsorgott, mikor felé mosolyogtam.

— Akkor ha megvagytok, ismertetem a feladatot! — üvöltötte Ethan. A pasasnak akkora hangja volt, hogy azt hittem ott helyben megsüketülök. Eddig ez nekem miért nem tűnt fel? — Nem kell végig menni az összes állomáson, mert az rengeteg idő lenne! Az utolsó akadály amit véghezvisztek, hogy a dróthálón átmásztok. — magyarázta. — A feladat a következő; futással indítotok, majd mindenegyes gumiabroncs közepébe lépve, mentek tovább! — mutatta meg a feladatot.

Erősen koncentráltam, de már előre érzetem, hogy abban a vasorrú bakancsban semmi esélyem sem lesz.
— Ha ezzel megvagytok, futás tovább! Itt oldalt a vederből, a kezetekbe kaptok egy-egy tornabotot, és felléptek, óvatosan erre a vékony fadeszkára, egyensúlyozva a bottal. — csinálta azt amit mondott.

Nem tűnt nehéznek, csak az okozhatott problémát, hogy az a deszka felfelé emelkedett. Onnan ha valaki leborul...Isten segítse meg!

— Amint feljutottatok a tetejére, eldobjátok a tornabotot és a kötélbe kapaszkodva ugrani fogtok, egyenesen a vonalig! — na ez már sokkal veszélyesebbnek tűnt, sőt lehetetlennek. — Ha leérkeztetek, itt újra futásnak eredtek, majd szlalomozva kikerülitek, a taposóaknáknak kialakított kerekeket. — jó, ez nem nehéz, ezt még én is megtudom csinálni. — A végén pedig, amit most nem fogok megmutatni, de elmondom...Hasra feküdtök és a drótháló alatt, szépen átkúsztok. Ennyi az egész.

Aha, ennyi az egész, csak azt senki nem teszi hozzá, hogy valóságos sártenger van a drót alatt.
— Óh, és majdnem elfelejtettem! A drótkerítés áramos! Tehát, ha nem akartok áramütést kapni, akkor óvatosak legyetek! — tette hozzá Ethan. Milyen kedves, csak ennyi? Nem probléma! Hagy csapjon agyon minket az áram, kit érdekel? Pff...

— Nem lesz semmi baj. — nyugtatott meg Holly. Rémült tekintettel néztem rá.
— Nagyon félek! — sziszegtem a fogaim között.
— Csak koncentrálj és nyugodtan vidd végig a feladatokat! — szólt közbe Carlos. A legundokabb arckifejezésemmel néztem rá. Nekem ő csak ne osztogasson tanácsokat, miközben ő küldött a biztos halálba!