Mézbarna

Tizennyolc

18. Fejezet

Delia

A gyakorlatok és a levezető körök után, zihálva kifulladva próbáltunk levegőhöz jutni. Lucas visszatért szólni, hogy Holly minden bizonnyal beteg lett, így ma pihenőt kapott. Ma már nem vesz részt a kiképzésen.

Istenem, mit meg nem adtam volna, hogy a helyében legyek! Én mért nem tudok megbetegedni, hogy ne kelljen semmit se csinálnom? A francba már!

— Jól van újoncok! Most mindenki sorba rendeződik és elindulunk az ebédlőbe! — adta ki a parancsot Carlos. Remek, úgy tűnik még van egy kis időm, hogy összeszedjem magam és felkészüljek a biztos halálra.

Merthogy, az is hétszentség, hogy a feladat, ami rám várt, egyenlő a halállal.
— Te, Lia! — zökkentett ki a gondolataimból a mellettem haladó Rick.
— Igen? — fordultam felé. Megvakarta a tarkóját, látszott rajta, hogy egy kissé zavarban van.

— Mi baja annak a hisztisnek? — kérdezte úgy, hogy csak én halljam. Óvatosan elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy Rick, Holly után érdeklődik.
— Nocsak, csak nem ér...
— Légyszíves Lia!— vágott a szavamba és a tekintete komoly maradt.

Lenyeltem a heccelős válaszomat és sóhajtottam egyet.
— Amikor futottunk tényleg rosszul lett. Nem tudom...szerintem elkapott valami betegséget. — válaszoltam halkan. Rick bólintott.
— Mi ez a susmorgás ott? Már megint te? — állt meg hirtelen Carlos. Na, jó, ez tényleg csak az én hangomat hallja meg mindig??

— Ööö...elnézést? — mondtam, vagyis inkább kérdeztem mert hirtelen beparáztam, attól ahogyan rám meresztette gyönyörű szemeit.
— Miért nem tudod befogni a szádat és nem zavarni a többieket? Tudod mit? Gyere ide előre! Itt fogsz menni mellettem, hogy végre csendben maradj! — utasított megint csak. Hát ez kész röhej!

Még hogy én zavarom a többieket! Hát nem veszi észre a csávó, hogy ők szólnak hozzám?! Elvárja, hogy ne válaszoljak, vagy mi? Tökmindegy egyébként, mert biztos voltam benne, hogy bárki szólalna meg, mindenkire azt mondaná, hogy "Delia te voltál az!" Argh!

Komolyan ettől az embertől bocsánatot kértem, mikor megütöttem? Nagy hiba volt. Mármint a bocsánat része. Megütni újra megütném. Ha tehetném, minden percben.

Morogva, eleget tettem a parancsának és durcásan előreballagtam, pontosan mellé.
— Így jó lesz? — vigyorogtam fel rá, gúnyosan. Unottan lepillantott rám.
— Azt mondtam csend. — dünnyögte. Milyen karót nyelt már ez a pasas!

Esküszöm, hogy ennek a Carlosnak két személyisége van. És van egy olyan érzésem, hogy ez, akit itt mutat, nem az igazi énje. A másik Carlost jobban kedvelem, azt aki eljött bocsánatot kérni és aki felnyalábolt, mikor elestem az első nap.

Bárcsak mindig olyan lenne! Akkor tuti minden könnyebb lenne. Na meg persze az a Carlos is tetszett, aki meztelenül zuhanyozott előttem. De ezt csak így zárójelben...

Hatalmasat sóhajtottam, miközben megálltunk az ebédlő előtt. Mindenki szépen besétált a faházba, csak én és Carlos maradtunk kint.

Tudom, hogy megígértem magamnak, hogy nem fogok neki magyarázkodni, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne próbáljam meg a lehetetlent. A férfi felé fordultam, aki minden napomat pokollá tette és megkérdeztem:
— Beszélhetnénk? — szinte már könyörgő volt a hangom. Közönyösen lepillantott rám. Már ott megsemmisültem.

— Nem. — válaszolta egyszerűen, majd besétált a többiek után. Tátott szájjal meredtem utána, majd pár pillanat múlva összeszedtem magam. Akkor ez már eldőlt. Ha harc, hát legyen harc!

***

A kiadós reggelink után, (ami amúgy kurvára nem volt az, na de mindegy) Carlos arra kért minket, hogy kövessük őt.

Azt hittük, amikor megérkeztünk az akadálypályához, hogy újra végig kell csinálnunk a feladatokat, de aztán Carlos felénk fordult és így szólt:

— Tehát akkor mindenki figyeljen ide! — kiáltotta el magát szokásához híven. Unottan néztem rá, de ő mindenkire nézett, kivéve rám nem. — Mint már mondtam, ma egy új feladat vár rátok! A katonai élet nem csak abból áll, hogy fejvesztve lövöldözünk és futunk ha kell! — kezdte a mondókáját és közben a kezeivel mutogatott. Minden mozdulatát figyelemmel kísértük.

— Egy katonának mi a legfontosabb dolog, amire szüksége van? — tette fel a kérdést. Mindenki csendben hallgatott, majd Armando felnyújtotta a kezét. — Tessék! — biccentett felé Carlos.
— Bátor legyen? — kérdezte a fiú.
— Igen! Ez az egyik. Bátorság, — kezdett el járkálni előttünk, s mindegyik szónál ránézett valamelyikünkre. — erő, türelem, és kitartás. — az utolsó szót hozzám intézte. Nem hatott meg igazából, mert az összes felsorolt dolgot, mondhatta volna csak nekem címezve. Cch, barom...

— Ha ezek megvannak, akkor bármi lehetséges. — folytatta tovább. — Ez a feladat erről fog szólni. A kitartásról. — nézett jelentőségteljesen felém. — Delia! — szólított ki maga mellé a sorból. Jaj ne, kezdődik...

Kilépkedtem mellé és megálltam a jobb oldalán.
— Látod ott azt a dobozt? — mutatott egy faasztalon lévő, lapos, de hosszú dobozra. Bólintottam, hogy igen. — Hozd azt nekem ide! — utasított.

Tettem amit kért, odalibbentem az asztalhoz, majd felemeltem a dobozt. Vagyis akartam, mert hogy nem bírtam. Mi a franc van ebben? Ehhez hasonló gondolatok ütötték fel magukat a fejemben, miközben megpróbáltam megemelni, azt az átkozott dobozt.

Nagy nehezen az ölembe vettem és megszakadva, odavánszorogtam vele Carloshoz. Nyilván nem vette el...
— Miért vagy begörnyedve? Most nincs időnk Quasimodosat játszani!— gúnyolódott, mint aki nem tudta, hogy nem direkt csinálom. Rohadék!
— Nem valami könnyű ez a doboz! — nyögtem fájdalmasan.

Carlos mosolyogva (!!) felkattintotta a doboz tetején lévő kapcsokat és felnyitotta azt. Minden szempár csodálkozva nézett rá.
— Tedd le a földre! — mondta.
— Ezer örömmel! — morogtam és ledobtam a földre azt az átkozott dobozt. — Upsz! — húztam el a számat, mert akkorát csattant, hogy félő volt, hogy ott helyben összetört.

Carlos rosszállóan nézett rám.
— Látjátok azt a hatalmas oszlopot? — mutatott a tőlünk pár méterre álló, masszív, henger alakú, nagyon magas oszlopra.
— Úramatyám! — tátottam el a számat felfelé nézve.
— Ma azt fogjuk gyakorolni, hogy hogyan tudtok oda feljutni. — magyarázta Carlos.

— Ez sima ügy! — kiáltotta Jose.
— Azt gondolod? Gyere ide Delia! — hívott közelebb magához. Elé léptem, ahogy kérte. Carlos lehajolt, kivett egy selyemszalagot a dobozból, amin egy hatalmas, teli fémkarika csüngött. — Add a bal kezed! — nyúlt a karomért. — Ez a bátorságot és az erőt jelképezi! — mondta hangosan, majd rákötötte a csuklómra a szalagot.

Mondanom sem kell, majdnem leszakadt a karom, azon nyomban lehúzta a csuklómat a fém neheze.
— Jesszus! — nyögtem fel.
— Ez pedig a kitartás és a türelem jelképe! — kötötte rá a másik csuklómra a második szalagot, amin szintén a fém lógott.

Mindkét karomat lehúzta a nehéz szalag, de nagynehezen kiegyenesedtem. Baromira fájt és félő volt, hogy összeesem.
— A feladat a következő! Mindenki megfogja próbálni, hogy hogyan tud feljutni a tetejére az oszlopnak, úgy, hogy ezeket nem veheti le! — magyarázta el azt, amit már sejtettem.

— Kezdhetitek! Delia, tied a terep! — parancsolt rám kemény tekintettel Carlos. Nem tudtam eldönteni, hogy azt a gyönyörű férfit megakarom-e csókolni vagy megakarom pofozni. Legyen az utóbbi.

Mély levegőt vettem és elvonszoltam magam az oszlophoz. Most vagy soha, gondoltam magamban. Itt az ideje bizonyítani annak a rohadéknak!