Mézbarna

Huszonhét

27. Fejezet

Carlos

Hát eljutottunk ide is. Az utolsó nap. Az éjjel konkrétan semmit sem aludtam. Gyötört a lelkiismeret az miatt, amit Deliaval műveltem. Most biztos voltam benne, hogy túllőttem a célon. Nem is kicsit...

Amikor megláttam, hogy összeesett, pont előttem, megfagyott bennem a vér. Magzati pózba gömbölyödött és csak sírt. Megállás nélkül. Tudtam, hogy nem csak az én művem ez. Ha itt akar maradni, bírnia kell ezeket a dolgokat, sőt ennél erősebb dolgokat, ami azt illeti.

Mondtam már, ez nem játék. Főleg most, miután megtudtuk, hogy mi történt Gözsduniában. Emiatt az egész miatt, meg kellett sürgetnünk a kiképzésüket. A legjobbakra van szükségünk, akikkel érünk is el valamit a csatatéren.

Miután az éjjel, otthagytam a lányt magában, visszasétáltam a szobámba. Bementem és leültem az ágyam szélére. A tenyerembe temettem az arcomat és gondolkoztam. Teljesen kikészültem lelkileg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, kezelni az újakat. Legszívesebben, feladtam volna az egészet és megkértem volna az egyik kollégámat, hogy vegye át őket.

De nem tehettem ilyesmit, mert az nem rám vallott volna. Calros Matthew, soha nem adja fel. Viszont most el kellett ismernem, hogy ez embertelen volt amit Deliaval tettem. Olyannyira emésztett a bűntudat, hogy egy pár pillanat elmerengés után, feltápászkodtam és semmivel sem törődve visszaindultam. Oda, ahol magára hagytam.

Sebesen lépkedtem és kizártam minden gondolatot a fejemből. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy mielőbb bocsánatot kérjek tőle és segítségére legyek Delianak.
— Hé Carlos! — miközben sietve sétáltam, hirtelen jött egy hang, a másik irányból. Megtorpantam és magamban szitkozódtam. Nem igazán értem most rá.

— Igen? — fordultam Mason felé. Talpig pizsamában feszített és felém sietett.
— Alig beszéltünk ma, miért vagy még egyenruhában? — ráncolta a szemöldökét. A szám szélét rágtam és legszívesebben azon nyomban, szó nélkül rohantam volna a pályára, a lányhoz.

— Kint hagytam valamit az udvaron. Tudom, hogy keveset beszélünk, de ma volt az utolsó nap, ahol feltudtak készülni a srácok. Nem volt időm, hidd el! — hadartam gyorsan. Mason fura tekintettel méregetett.
— Aha, értem...sietsz? — kérdezte lassan.

— Eléggé! — vágtam rá meggondolatlanul. — Mármint, fáradt vagyok, holnap nehéz napnak nézünk elébe. Le akarok zuhanyozni és pihenni. Érted...— helyesbítettem azonnal. Mason halványan elmosolyodott.
— Azt meghiszem! Ne késs reggel! — fenyegetett meg játékosan. A pasas nem kicsit beteg.

— Nem fogok ne aggódj! Jó éjt! — intettem neki gyorsan.
— Neked is barátom! — intett vissza. Meg sem vártam, inkább megszaporáztam a lépteimet és útnak eredtem ismét. Azt hittem soha nem érek oda, az a rövidke út, most valósággal végtelen hosszúnak érződött.

De minden igyekezetem hiábavaló volt, mert Delianak már csak a hűlt helye tátongott. A szemem a homokzsákok üres helyére vándorolt. Megcsinálta a feladatot. Gondoltam magamban. Én pedig azt tanácsoltam neki, hogy adja fel és menjen el, nem való ide. Én barom! Tényleg nem akarom többé látni ezt a lányt?

Látni akarom, basszus! De nem lehetek ennyire önző. Bármennyire is magam mellett, vagy a szemem előtt akarom tartani a lányt, nem küldhetem a biztos halálba. Én próbáltam megemberelni, megerősíteni, de sajnos kudarcot vallottunk. Ő is és én is egyaránt.

Idegemben a földet rugdostam és tehetetlenül az ég felé emeltem a tekintetem. Kértem a mindenhatót, hogy segítsen tisztán gondolkodni végre valahára!

Mikor nem történt semmi különösebb dolog, visszaballagtam a szobámban. Ott aztán, semmivel sem törődve, addig amíg feljött a nap, magamat ostorozva ültem. Alig vártam, hogy bocsánatot tudjak kérni a lánytól. Már ha egyáltalán, lesz még rá alkalmam...

***

— Sorakozó újoncok! — kiáltotta Ethan hajnalban. Már mindenki kint állt szinte, az én csapatomból, kivéve Deliat. Az ideg rendesen evett belülről és kissé be is pánikoltam.
— Hol van Delia? — kérdeztem Hollyt. Tehetetlenül széttárta a karjait és megrázta a fejét.

— Honnan kellene tudnunk? Egész éjjel nem volt a szobában. — magyarázta Gönül. Hogy mi? Akkorát nyeltem, hogy azt hittem megfulladok. Megszédültem, akárcsak egy ember, aki részeg. Lehetséges, hogy Delia kárt tett magában a szavaim miatt? Bakker! Erre mondják azt, hogy a szavaknak súlya van.

Az egész életem lepergett előttem, egyszer s mindenkorra, megnémultam.
— Carlos, mi bajod? Teljesen lesápadtál! — húzott félre Ethan. Ránéztem a barátomra, aki rémült tekintettel nézett vissza rám.
— Ethan! — nyeltem egy nagyot.
— Mondd már mivan! Halálra rémisztesz! — sürgetett meg.

— Én...
— Te?
— Én nagy hibát követtem el! — dünnyögtem kábultan. Nem akartam, hogy ez az egész igaz legyen.
— Mit műveltél Carlos? — rázta értetlenül a fejét Ethan. Lefejtettem a kezeit a vállamról és az újoncok elé léptem. Azonnal tennem kellett valamit.

— Újoncok! Figyelem! — tisztán kellett gondolkodom és mielőbb meg kellett tudnom, hogy mi is történt. — Az éjjel, az egyik társatok, nem ment vissza a szobájába! — kiáltottam és mindenegyes szónál összerezzentem. A csapat, árgus szemekkel figyelt és figyelmesen hallgatta a beszédem. — Az lenne a kérésem, tőletek...nem is! Inkább ezt vegyétek parancsnak! — korrigáltam. — Mindenki induljon el és keresse meg Deliat!

— Melyik az a Delia? Hogy néz ki? Én nem tudom! — szólt Ethan egyik csapattagja.
— És merre menjünk? Hol kezdjük a keresést? — jött egy másik kérdés. A fejem fogtam és agyaltam.
— Rendben! Armando, Jose, Rick és Holly! — mutattam a srácokra. — Hat fős csapatokra fogtok osztódni. Huszonnégyen vagytok, mindenki döntse el gyorsan, hogy kinél akar lenni! — magyaráztam nekik.

Mindenki bólintott és pár perc után, kialakították a kereső csapatokat.
— Jól van srácok, az én csapatom fő tagjai lesznek a vezetőitek! Holly ti induljatok az akadálypálya felé! Armando ti menjetek az ebédlő részre! — adtam ki a parancsokat és ők engedelmesen útnak is indultak. — Jose, tiétek a zuhany-öltöző-mosoda részleg! — utasítottam a srácot.

— Rick, ti az erdő fele mentek, de csak a táboron belül elkerített részig! Figyeljetek oda mindenre! Ha megtaláltátok, valakit küldj ide! — magyaráztam Ricknek.
— Igenis, főtörzsőrmester! — tisztelgett.

Miután mindenki elindult, én sem bírtam a fenekemen maradni. Hollyék után indultam, mert úgy éreztem, valamiért arra felé lesz Delia.
— Te meg hová mész? — kiáltott utánam Ethan.
— Hogyhogy hová? Megkeresem Deliat! — válaszoltam egyértelműen.

Ethan elbambulva meredt utánam, de én mit sem figyelve rá, elindultam az akadálypálya felé. Az ujjaimat tördelve, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Reménykedtem benne, hogy Delia nem olyan buta, hogy a hozzá intézett szavaim miatt, kioltja az életét.

Pár idegtépő pillanat után, ami azt hittem örökké fog tartani, ki is derült, hogy nem egy buta lány.
— Megtaláltam! — kiáltott fel Holly. A pulzusom az egekbe szökött és a megkönnyebbüléstől, könny szökött a szemembe. Nem tudom milyen lett volna, úgy leélni az életemet, hogy tudom, valaki miattam lett öngyilkos.

Viszont ami ezután történt, olyannyira megmelengette a szívemet, hogy éreztem, nincs visszaút. Teljes egészében levett a lábamról ez a lány. Ha eddig nem tudtam hova tenni, akkor ezek után meg végképp.

Delia a kőoszlop tetején ült, sárosan, kócosan és a kezeiben a fémkorongokkal. Mikor a tekintete megtalált engem, elmosolyodott és biccentett felém. A fémkarikákat egyszeriben ledobta a magasból, egyenesen a lábaim elé.

A sokk hatása miatt, nem tudtam megszólalni, így, csak hihetetlenül elmosolyodtam. Mindig megtud lepni ez a lány, de ami még riasztóbb az az, hogy elért a felismerés, hogy kezdtem beleszeretni.