Mézbarna

Huszonegy

21. Fejezet

Delia

Elérkeztünk az ötödik naphoz, ami miatt már annyira fáradtnak éreztem magam, hogy még az a kényelmetlen vaságy is arra késztetett, hogy ne kelljek fel. De muszáj volt kitartanom, ezt választottam, végig kellett csinálnom.

Bizonyítani akartam? Hát akkor bizonyítanom kell! Ezt mind magamnak köszönhettem! Senki másnak...illetve, de, a rohadék szüleim is szerepet jászattak abban, hogy az életem nyomorúság lett.

A mai nap viszont nem indult ismét csak fényesen. A futásnál ugyancsak elbuktunk, én és Holly, mert egyszerűen nem megy nekünk. Carlos megint le ordította a fejünket és azt üvöltötte, hogy szedjük már magunkat össze. Baszki, próbálkozom! De ha egyszer nem akar sikerülni...

Hálistennek ezek után, Carlosnak dolga akadt egy pár óra hosszára, ezért Ethan csapatával kellett együtt dolgoznunk ez idő alatt. Csak a szokásos bemelegítő gyakorlatainkat kellett elvégezni. Éppen a felüléseket csináltam, amikor valaki megállt felettem.

A szemeimmel hunyorítva néztem meg, hogy ki lehet az.
— Gönül? Mit akarsz? — kérdeztem a lánytól meglepetten. Nem sokat beszélünk egymással, hiába vagyunk szobatársak. Valamiért Gönül nem kedveli Hollyt és engem sem.
— Ez az én helyem! — morgott rám.

Senkit ne tévesszen meg a szőke, szeplős és vézna külső. Amilyen törékenynek tűnik a csajszi, annyira goromba is! Esküszöm, ő maga a kétlábonjáró rosszindulat...
— A helyed? Itt nincs senkinek saját helye! Gönül, most tényleg nincs ehhez kedvem! Kérlek menj és csesztesd más idegrendszerét! — küldtem el szerintem eléggé kedvesen.

A lány szemöldöke összeszaladt és undok arckifejezéssel nézett le rám.
— Azt mondtam, hogy ez az én helyem! — dobbantott a lábával. Ez a csaj nem komplett! De tényleg, ki csinál ilyesmit huszon akárhány évesen?
— Hagyj békén Gönül! — morogtam már én is vissza neki, mert egyre inkább az idegeimen táncolt.

— Húzz el innen! — kiáltotta el magát, mire mindenki felénk kapta a fejét.
— Mi a probléma lányok? — állt meg mellettünk Ethan pár pillanat múlva. Hála az égnek!
— Delia az én helyemen csinálja a gyakorlatot, illetve inkább csak szenved mintsem helyesen csinálná! — panaszolta nyomban az a kis csitri. Az eszem megáll!

— Hogy mi? Először is, normálisan végzem a feladatot! Másodszor pedig, itt nincs olyan, hogy a „te helyed"! Ez egy udvar, mindenki ott tevékenykedik, ahol csak szeretne! — háborodtam fel azonnal én is. Gönül csípőre vágta a kezeit és kihívóan méregetett.

— Ezt nagyon gyorsan fejezzétek be! Gönül ne gyerekeskedj, hagyd békén Deliat! Keress magadnak egy másik helyet és végezd el a gyakorlatokat csendben! Egy hangot sem akarok meghallani! — parancsolt ránk. Gönül bosszúsan fújtatott egyet felém, majd felemelt fejjel arrébb lépkedett.

— Köszönöm. — néztem hálásan a törzsőrmesterre. Válaszképp biccentett felém egyet, majd tovább állt.
— Ennek meg mi a franc baja volt? — húzódott közelebb hozzám Rick.
— Mármint kinek? — kérdeztem vissza.
— Gönülnek. — mondta egyértelműen.

Hangosan kifújtam a levegőt és tanácstalanul megráztam a fejem.
— Gondolom unatkozott és próbált valakibe belekötni. — vontam meg a vállaimat.
— Aha, minden bizonnyal, te figyelj csak! — váltott témát a fiú.
— Igen? — néztem rá kérdőn.

Rick a szája szélét harapdálva, kereste a megfelelő szavakat.
— Szerinted tényleg utál engem? — kérdezte némi hallgatás után.
— Gönül? Biztosan! Egyik társa sem a szíve csücske...— nevettem fel gúnyosan. Rick a fejét csóválta.
— Nem rá gondoltam. — nézett mélyen a szemembe. Oké, kezdett érdekes lenni a történet.

— Akkor mégis...? — ráncoltam a szemöldökömet.
— Tudod...— biccentett a másik irányba, ahol Jose, Peter és Holly csinálták a gyakorlatokat. Amint elért hozzám a felismerés, kidülledt szemekkel fordultam Rick felé.
— Holly?
— Igen. — kapta el a tekintetét zavartan.

— Hű. — nyögtem ki nagynehezen. Rick újra felémpillantott.
— Ennyi? Hogy hű? — nevette el magát kínosan. Gyorsan megráztam a fejem.
— Nem! Mármint, kicsit meglepődtem...azon, hogy miért is érdekel téged, hogy Holly utál-e vagy sem? Te is utálod őt! — magyaráztam teljesen összezavarodva.

—Én nem utálom. — mondta Rick keserű mosollyal. Tehát...teljes sokk. — Próbáltam utálni, de egyszerűen nem megy! Túlságosan érdekel, de közben nagyon idegesít! — gyötörte magát tovább.
— Na, erre nem számítottam! — vakartam meg a fejemet, az újabb információkat hallva.

— Gondoltam, mindegy felejtsd el! — fordult vissza előre.
— Hé! Azonnal fejezd ezt be! — kaptam a karjához.
— Ugyan már Delia! Ha te nem hiszed el, ő még kevésbé fogja! — idegeskedett a srác. Komolyan megsajnáltam Ricket. Mekkora szar helyzet már ez?

— Tudod mit? Van egy ötletem, már ha érdekel. — csettintettem egyet.
— Kivele! — mosolyodott el kedvesen.
— Mi lenne, ha én ma este óvatosan rákérdeznék arra, hogy mit gondol rólad? — vetettem fel.
— Tényleg megtennéd? — csillant fel reménykedve a szeme.
— Nanáhogy! — nevettem el magam halkan.

— Köszi Lia! — nézett rám hálásan.
— Ne köszönd, nem nagy dolog! — boxoltam játékosan a vállába.
— Lám, lám, mindenki csinálja a feladatot, kivéve ezt az egy személyt. Mondd, csak Delia, minek kellene történnie ahhoz, hogy végre csinálj is valamit? — jött egy ismerős hang a hátam mögül.

Az arcom fájdalmas grimaszba fordult. Átkozott!
— Elnézést! — sziszegtem a fogaim közül, a felettem álló Carlosra bámulva.
— Ha ennyire jó formában vagy, akkor nem lesz nehezedre bemutatni a következő feladatot. Amúgy is van már benne tapasztalatod. — fröcsögte az a nyomorult.

Megpróbáltam rámosolyogni, de inkább tűnhetett vicsorgásnak.
— Hát hogyne! — pattantam fel azonnal és megálltam vele szembe. Az arca kemény volt, akárcsak egy szikla, de a szeme körüli apró nevetőráncokból, látszott, hogy szórakoztatja a dolog. Mennyire beteges már a csávó? Őt valósággal az élteti, ha láthat engem szenvedni. Argh!

— Figyeljetek! Aki az én csapatomhoz tartozik, jöjjön ide! — kiáltotta el magát és a hatás kedvéért tapsolt is egyet.
— Jól rád szállt a pasas! — sziszegte nekem Rick.
— Mit mondtál? Nem beszél a katona! Ha még egy hangot meghallok, nyugodtan átveheted Delia feladatát! — oltotta le nyomban Carlos. Visszakellett fojtanom a nevetést, mert Rick olyan arcot vágott, mint aki ott helyben, a nadrágjába csinált.

— Mit fogunk csinálni? — kérdezte halkan Holly. Carlos felé fordult és én már lélekben felkészültem arra, hogy lefogja ordítani szegény Holly fejét. Aha, én naiv! Ehelyett, a férfi megsimogatta (!!) Holly vállát és kedvesen azt mondta, hogy mindjárt kiderül. Tehát, hogy mi???

— Mi a baj Delia? Kissé mintha lesápadtál volna! — nézett rám Peter. Gyorsan becsuktam a számat, mert igen, tátva maradt a csodálkozástól és halványan elmosolyodtam.
— Minden rendben, csak picit unatkozom már! — füllentettem és ezzel a kijelentéssel, a célom az is volt, hogy Carlosnak odaszúrjak. Igen jól hallottad baromarc, untatsz!

— Igazán? Nahát, akkor ezt azon nyomban orvosolnunk kell! — szólt hozzám gúnyosan Carlos. Miért van az, hogy mikor kettesben vagyunk, folyton kedves és normális a fickó? Amint pedig a többiek a közelünkben vannak, rögvest megváltozik és a véremen él? A fene essen belé!

— Delia már ismeri ezt a feladatot, nem lesz nehéz! Azokat a homokzsákokat kell majd felcipelnetek, a domb tetejére! — mutatta Carlos. A szemem forgattam és próbáltam visszafogni magam és nem tökön rúgni a csávót. Pedig nagyon megérdemelte volna...