Mézbarna

Harmincegy

31. Fejezet

Carlos

Nem tudom, hogy mi ütött belém, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve, tegnap éjjel elhívtam Hollyt, egy randevúra. Nem is gondoltam át, hogy mit is teszek, igazándiból, csak valamilyen módszert kerestem, amivel kiverhettem a fejemből Deliat.

Eszembe sem volt megcsókolni a lányt, de úgy éreztem, hogy ha nem teszem meg, felrobbanok ott helyben. Így hát megtettem. De ami méginkább meglepett, az az volt, hogy ő is akarta. Akart engem. Vagyis azt hittem, addig amíg eszembe nem jutott, hogy kikezdett Lucassal, a társammal.

Delia azt állította, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, ő nem kezdeményezett. Viszont, ha ő nem akarta, akkor miért fogadta Lucas közeledését? Tehát, hogy teljes tudatlanság és káosz uralkodott bennem.

De mindezek ellenére, az a csók...hát szavakba nem tudom önteni, hogy mit is éreztem. Életemben nem kavargott bennem, még ennyi és ilyesfajta érzelem. Mikor, az ajkaink egymásra találtak, úgy éreztem, hogy minden felrobbant körülöttünk.

Ha nem húzódtam volna el, teljes egészében magával rántott volna. Célegyenest a mélységbe, amiből nem volt kiút. Józanul kellett gondolkodnom és azt tennem, amit az eszem diktált. Mindkettőnknek így volt a legjobb.

Vagyis ezt éreztem egy ideig, majd mikor Delia bement a szobájába és meghallottam, hogy levegőt sem kapva sír, már nem voltam ebben, annyira biztos. Kis hezitálás után, be szerettem volna menni hozzá és megbeszélni a történteket.

Igen ám, csak arra nem számítottam, hogy Holly konkrétan belém szalad és felforgatja az egész helyzetet. Abban a szent pillanatban, mikor a lány rám nézett, félretettem minden Delia iránti érzésemet és elhívtam egy randira.

Talán úgy gondoltam, hogy ezzel majd, megutáltatom magam Delia szemében és akkor nekem is könnyebb lesz, távol maradni tőle.

Úgyhogy a nap normálisan indult, valamilyest kialudtam magam és ráncba szedtem a lelkemet. Már amennyire tőlem kitelt. Ahogy azt megbeszéltük és letisztáztuk, Ethannal ketten vittük tovább a csapatot, azaz a huszonnégy főt.

Mikor kiértem az udvarra, már mindannyian felsorakozva álltak és tisztelegtek nekünk. Úgy gondoltam, hogy Ethan nagyon jó vezető, eddig is kiválóan bánt az emberekkel, így nagyobb teret engedtem neki. Ő igazította, utasította az embereket. Én felügyeltem és ha komplikáció alakult ki, azonnal elhárítottam.

Szerencsére erre nem került sor, azon az ominózus napon. Mindenki tette-vette a dolgát és engedelmeskedtek. Delia került engem, igencsak feltűnően és ez így volt jó. Kicsit azért mardosta a szívemet, a fájdalom, de erős maradtam. Nem közeledtem, nem szóltam hozzá és semmibe sem kötöttem bele.

Azt akartam, hogy tudja, végérvényesen vége a játszadozásunknak. Szerintem észrevehette, mert, ő is tartotta tőlem a távolságot, amennyire csak tudta.

Az egész nap a feladatok újra és újra gyakorlásával telt. Edzés/edzés hátán. Rengeteg futással, fekvőtámasszal és ezekhez hasonlókkal. Az utolsó feladat eljövetele előtt, ami nem más volt, mint az akadálypálya újbóli kivitele, Ethanhez léptem.

— Figyelj csak, lenne egy kérésem. — húztam félre. Ethan kíváncsian figyelt.
— Mondd csak. — biccentett felém.
— Hollyt engedd el hamarabb, találkoznom kell vele. — mondtam kissé feszülten. Ethan szemöldöke a magasba szaladt, de nem tette szóvá a dolgot, csak bólintott felém, majd elindult Hollyhoz.

Megköszörültem a torkomat és végignéztem a társaságon, akik már felsorakozva várakoztak, hogy elkezdjék a gyakorlatokat. Hirtelen Delia felé kaptam a fejemet, de ő nem nézett rám. Armandoval beszélgetett és eléggé boldognak látszott. Talán nem is érintette, olyan rosszul a dolog, mint azt előadta az este?