Mézbarna

Negyvenhárom

43. Fejezet

Carlos

— Azt hiszem elmentek! — suttogtam Delianak, miközben szorosan hozzám bújva állt. Mindhiába a haragom és csalódottságom, de nem tagadhattam, hogy minden porcikámmal élek-halok ezért a nőszemélyért.

— Biztos vagy benne? — kérdezte halkan. Utoljára végigsimítottam a puha, vörösesbarna haján és finoman eltoltam magamtól. Szinte fájt, hogy így kellett vele bánnom.
— Igen. Oda kell mennünk, hogy felmérjük a terepet és a kárt amit okoztak. — sóhajtottam idegesen.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy azok a nyomorult lázadók, nem öltek meg senkit. Bár erre nagyon kevés esélyt láttam. Viszont, ahogy a mondás is szól, a remény hal meg utoljára.

Delia egy szó nélkül, összekulcsolta a kezeinket. Kérdőn néztem le rá.
— Nem engedlek el Carlos! Nem a levegőbe beszéltem. — válaszolta határozottan. — És ne merj velem vitatkozni most, mert nincs erre időnk. — tette hozzá, mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna.

Mélyet sóhajtottam és elkezdtem beljebb merészkedni, Deliat magam után húzva.
— Óvatosnak kell hogy legyünk, bármikor újra előjöhetnek. — figyelmeztettem, miközben egyre közelebb mentünk.

Hirtelen megálltam, Delia pedig összerezzent. Visszafordultam felé, magamhoz rántottam és erősen megcsókoltam.
— Nem bírtam tovább. — magyaráztam, mikor elhúzódtunk és ő meglepődve nézett fel rám. Delia hihetetlenül elmosolyodott. — De ezzel még, semmi sincs rendben. — tettem hozzá, hogy tudja, még nem békültünk ki.

Gyönyörű, mézbarna szemeit forgatta és rosszállóan megcsóválta a fejét. Visszafordultam és tovább mentünk. Ahogy megpillantottam a helyet, ahol tábort vertünk, megfagyott az ereimben a vér. Minden sátor szétkaszabolva és összehajigálva állt.

A földön emberek feküdtek, vértócsában. Kissé remegni kezdtem, mert baromira féltem, hogy valamelyik barátom is ott fekszik.
— Rick! — kiáltott fel hirtelen Delia, majd elengedte a kezemet és odafutott az egyik halott testhez. Ezek szerint Rickhez. Ne, ne, ne!

— Delia! — rohantam utána rögvest. Annyira felidegesített! — Azt mondtam óvatosan közelítsünk! Bármikor visszajöhetnek! — kiáltottam rá. Delia, az élettelen Rick mellé térdelt és a tarkója alá csúsztatta a kezét, majd a fiú fejét az ölébe vonta. A mellkasa vérben úszott, a golyó a szívét találta el.

— Ne, kérlek Rick! Hallasz engem? Ébredj fel! — sírdogált a lány. A szívem összeszorult, ahogyan néztem, hogyan próbálja élesztgetni a srácot.
— Delia, hagyd! Sajnos elvesztettük! Meg kell néznünk a többieket! — fojtottam vissza a könnyeimet.

— Istenem! Miért? — borult rá a lány. Finoman megérintettem a vállát, mire patakokban folyó könnyeivel rám nézett.
— Biztos vagyok benne, hogy mindent megtett azért, hogy megállítsa a lázadókat. El kell engedned! Túl veszélyes ha itt maradunk! Nem akarlak téged is elveszíteni. Gyere kérlek. — magyaráztam neki. Sírva bólintott, nyomott egy csókot Rick homlokára és feltápászkodott.

A katonaság sajnálatos módon ilyen. A háború pontosan arról szól, hogy mindenki megpróbálja felvenni, az ellenséggel a harcot. Szomorú, de ez benne van a pakliban, hogy bármikor bárhol elérhet minket a vég. Egy rossz pillanat és mindent elveszítünk.

Rick és a többi életét vesztett katona, mind-mind harcosként hunytak el. Utolsó lélegzetükkel is próbálták védeni egymást. Minden tiszteletem az övék.

— Carlos? — szólt valaki a másik oldalról. Azon nyomban odakaptam a fejem és egy hatalmas kő esett le a szívemről. Ethan amint felismert minket, azonnal hozzánk sietett. Se szó, se beszéd, férfiasan megölelt.
— A francba is, azt hittem meghaltál! — bokszoltam a vállába, mikor elengedtük egymást.

Ethan arca komor volt és megviselt. Nem is tudtam elképzelni, hogy mit élhettek át, mikor a semmiből rájuk támadtak.
— Nem adom olyan könnyen az életemet. Te is tudod jól. Ti egyben vagytok? — nézett Deliara és rám. A lány a szemét törölgette és erőtlenül bólintott.

— Mi jól vagyunk. Már amennyire jól lehetünk. — válaszoltam halkan. Ethan bólintott. — Hol van Lucas és Mason? — kérdeztem azonnal.
— És Gönül meg a fiúk? — nézett körbe kétségbeesetten Delia.
— A Gönül és a fiúk jól vannak. Peter és Armando megúszták épp bőrrel. Lucas elájult, Masonnak pedig eltalálták a lábát. — adott választ a kérdéseinkre.

— Jose? — szorította meg a kezemet Delia.
— Ő nem volt itt. Velem indult el. Remélem, hogy minden rendben vele. Amint itt végeztünk és átszállítottunk mindenkit a bázisra, el kell indulnunk megkeresni a maradék embert. — magyaráztam. Mindketten bólintottak. — Hol van Mason? — fordultam Ethan felé.

Intett, hogy kövessük, mi pedig utána indultunk. Delia úgy markolta a kezemet, mintha csak az élete függene tőle. Az én idegrendszerem sem volt éppen a toppon, be kell vallanom.

Az egyik, épphogy egyben maradt, sátor mögött voltak Masonék. A barátom egy fának támaszkodva ült és egy rongydarabot szorított a vérző combjára. Peter és Armando mellette ültek és maguk elé bámultak. Lucas pedig egy palack vizet tartott a kezében.
— Hála az égnek, hogy legalább ti éltek! — szólalt meg először Delia.

Mielőtt, bárki más is megszólalhatott volna, egy vékonyka lány szlalomozott el mellettünk és guggolt le Mason mellé. Gönül nem törődve semmivel, megcsókolta a barátomat és végigsimított az arcán.
— Minden rendben lesz, tarts ki! — biztatta. Mason halványan elmosolyodott és bólintott.

— Ti együtt vagytok? — kérdezte Lucas. Mindannyian rámeredtünk. Igen, csak Lucas képes arra, hogy egy támadás és egy ájulás után, ez a kérdés foglalkoztassa leginkább.

— Nem maradhatunk itt. Túl veszélyes. — mondta Ethan. Mindannyian bólintottunk.
— Beszólok a bázisnak, hogy küldjenek értünk egy katonai kocsit és vigyenek be minket. Masonnak el kell látni a sérüléseit. — vázolta fel a következő lépést Ethan.

— Rick meghalt. — hallottam meg mellettem, Delia elcsukló hangját, ahogy átölelte a barátnőjét, Gönült. A másik lánynak is, könnyek csorogtak le az arcán.
— Ő mindent megtett, Delia! Hidd el nekem, láttam, hogy hogyan harcolt! — válaszolta halkan.

— Szedjétek össze magatokat fiúk, át kell néznünk ki van még életben, mert lehet csak megsebesültek! — szóltam Peternek és Armandonak.
— Igenis, uram! — mondták egyszerre, majd tisztelegtek és indultak is teljesíteni a parancsot.

— Hogy vagy haver? — guggoltam le Mason mellé. Biztos voltam benne, hogy baromi nagy fájdalmak között lehetett de, az én erős barátom, nem mutatta egy csepp jelét sem.
— Voltam már jobban is. — nevetett rám halkan. Még a gyér megvilágításban is, tisztán láttam, hogy nagyon sápadt az arca.

— Minden rendben lesz, túl leszel ezen is. — biztattam és megveregettem a vállát. Mason komoran bólintott.
— Delia hogy került ide? — kérdezte Lucas hirtelen.
— Fogalmam sincs. Mikor visszaindultam, megláttam, hogy éppen ide közelít hozzátok. — magyaráztam.

— Nagyon szeret téged. — nézett a lányra, aki éppen a többiekkel, az életben maradt embereket kereste.
— Azt mondod? — figyeltem én is Deliat.
— Tudtam, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban, de azt nem gondoltam, hogy vak is vagy. — nyögte Mason a fájdalmai miatt.

— Ha most nem lennél megsebesülve, beverném a képedet. — vágtam vissza, mire mindhármunkból kitört a nevetés. Baromira hálás voltam Istennek, hogy a barátaim élve túlélték a támadást. Nem tudtam neki elégszer megköszönni, de míg élek, mindig hálás leszek neki ezért.