Reggel fejfájásra ébredtem, biztos a sok sírástól fáj.Az arcom nyúzott, a szemem piros és fel van dagadva, alulról pedig sötét karikák övezik. Ma feketét kell felvennem, de nem is szeretem, túl sötét és komor. Nagyon nem vártam ezt a napot. Miért kellett magamra hagynia? Miért nem figyelt jobban oda?
John a szobám ajtaján kopogtatott.
- Alex! Készen vagy? - kérdezte, halkan, de még is úgy, hogy meghalljam.
- Igen. - mondtam, majd teljes fekete öltözetben léptem elébe. Kint a ház előtt Sarah állt, és minket várt.
- Te is jönni fogsz? - kérdeztem érzelem mentes arccal.
- Igen. Kellenek a barátok ilyen helyzetben. - egy mosolyt erőltetett az arcára, de látszott rajta, hogy neki se könnyű. Beültünk az autóba, majd elindultunk. Az út lassan és csendbe telt senki se tudta mit kéne mondania, ezért inkább mindenki elmerült a saját gondolataiban és fájdalmában. Ez nem csak számomra nehéz nap és ezek után csak nehezebb lesz. Ezt a sebet senki és semmi nem képes begyógyítani. Max csak egy idő után enyhülni fog a fájdalom de az az űr amit maga után hagyott az örökre ott marad. Egyszer csak arra lettem figyelmes hogy megérkeztünk. Nem akartam kiszállni. Haza akartam menni. Egy könnycsepp csordult végig az arcomon.
- Jobb ha túl esünk rajta! - mondta John és Sarah-val együtt kiszállt a kocsiból. Nagy levegőt vetten, majd én is utánuk mentem. Minden egyes lépéssel, ahogy közeledtünk a koporsó felé, a szívem összeszorult. Abban reménykedtem, hogy még sem ő fekszik benne, pedig már tudtam, hogy sajnos így van. Végre elértük a koporsót. Apa hófehér, élettelen arcát láttam. Olyan volt, mintha aludna, de még sem így volt. Egy csomó ember volt ott akit nem is ismertem, de még is hálás voltam nekik, hogy eljöttek elbúcsúzni tőle. A pap elmondta szokásos beszédét, majd lezárták a koporsó fedelét, majd leeresztették az előre kiásott gödörbe, utána szép lassan betemették. Akkor már nem tudtam magam türtőztetni. Keserves sírásba kezdtem, és a földre rogytam.
- Állj fel, Alex! - fogta meg a karomat John, hogy segítsen felállni. Nem mozdultam, csak ültem és sírtam.
- Alex! Állj fel! - mondta egy kicsit határozottabb hangon, amire felugrottam.
Szorosan magához ölelt. Tudtam, neki is ugyan annyira fáj, mint nekem, hisz barátok voltak. A sok ott levő ember ezután oda jött hozzánk és részvétet nyilvánított, majd vissza mentünk a lovardába. Mikor megérkeztünk egyenest a szobámba szaladtam és magamra zártam az ajtót. Nem is jöttem ki, csak vacsorára. Az asztalnál mindenki csöndben ült és engem bámult.
- Figyelj, Alex! Holnap jön egy ember, aki megszeretné nézni, hogyan lovagolsz. - mondta John, majd bevett a szájába egy sült krumplit.
- Nem akarok lovagolni! - mondtam halkan.
- Ha nem mutatjuk meg az úrnak, hogy Szélvihar engedelmes ló, elfogja vinni és megöli, azzal a címszóval, hogy nagyon vad és nem bír vele senki. - mondta John, hangjában kicsi csalódást véltem felfedezni. Szavai megdöbbentettek. Az nem lehet, hogy őt is elveszítsem!
- Rendben! -vágtam rá. John arca felragyogott. Egy kicsit mintha én is elmosolyodtam volna, de az nem tartott olyan sokáig. Vacsora után egyenest a szobámba mentem és már aludtam is. Vagy is csak próbáltam. Egyszerűen nem tudtam aludni. Mindig azon járt az eszem, hogy apa vajon jó helyre került, és, hogy odafentről figyel engem. Reméltem, hogy igen. Kiültem az ablakba és néztem a csillagokat. Egyszer csak egy hullócsillagot vettem észre. Azonnal kívántam egyet. Azt kívántam, hogy még egyszer láthassam apámat, és rendesen eltudjak búcsúzni tőle. Az órára pillantottam. Negyed tízet mutatott. Mivel, másnap jelenésem lesz, úgy gondoltam ideje aludni menni. Bármennyire is fura, de a kívánságom valóra vált. Álmomban megjelent apa és eltudtam búcsúzni tőle. Nem akartam felébredni. Még vele akartam lenni.
- Alex! Ébredj! - költögetett John. Az ablakon a napsugarai besütve kicsit zavarták a szememet. Hirtelen eszembe jutott az álmom, és gyorsan felültem. A férfira néztem, aki értetlenkedve nézett rám. Arcomon egy kis harag látszott, de gyorsan elfelejtettem azt, mert tudtam, hogy nem tehet róla.
- Nem soká itt van az úr. Remélem felkészültél! - mondta John, majd magamra hagyott, hogy feltudjak öltözni.
Amilyen gyorsan tudtam felöltöztem és szaladtam az istállóba, ahol Szélvihar boldogan fogadott.
- Szia, paci! - mondtam egy gyenge mosolyt erőltetve az arcomra. Kivezettem a karámból, lecsutakoltam, majd felszerszámoztam. Furcsa mód nagyon boldognak tűnt, hogy újra lát engem. Hát igen, az elmúlt hetekben nem igen volt kedvem lovagolni, így egy kicsit elhanyagoltam, de egy szép nagy almával azonnal kárpótoltam őt.
- Ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb. - mondtam, majd egy nagy puszit nyomtam az orrárra. Ő csak nyerített egyet, mintha azt mondta volna, hogy megérti a helyzetem, és együtt érez velem. Megfogtam a kantárszárat, majd elindultunk az egyik karámba. Ott már John várt ránk egy magas és vékony férfival. Be kell valljam sokkal öregebbre számítottam, de nem lehetett olyan 26 éves. Mikor megláttak minket John elmosolyodott.
- Bizonyára te vagy Alex! Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - nyújtotta a kezét, amit én viszonoztam.
- Igen uram, én vagyok. - mondtam, majd bevezettem a lovat a karámba.
- A nevem James Thomson, de nyugodtan szólíthatnak Jimi-nek. - mondta, de én már nem foglalkoztam tovább vele. Csak is azon járt az eszem, hogy minden simán menjen és, hogy Szélvihar velem maradhasson. Felültem a nyeregbe és vártam.
Ahogy láttam James -t az is megdöbbentette, hogy nem estem le a nyeregből.
- Ez fantasztikus. Eddig még senki nem tudta megülni Szélvihart. Nagyon örülök, hogy végre talált magának egy lovast. - hallottam James hangját, aki még mindig bámulva nézett minket. Ekkor esett le, hogy valami itt nem stimmel.
- Honnan tudja, hogy Szélvihar egy vadló? - fordultam meg a nyeregeben a kérdezett személyhez.
- Onnan, hogy valamikor az én lovam volt. Én nem tudtam megülni, sajnos, így tovább adtam rajta, hogy hátha valaki megtudja ülni, és ahogy látom sikerült is. Köszönöm, uram, csak ennyit akartam látni. - fordult John felé, aki maga is meglepődött a válaszon.
- Akkor megmondaná kérem, hogy minek jött ide? - ügettem oda a karám széléhez.
- Azért, hogy lássam sikerült -e betörni a lovat és, ha igen, akkor magammal viszem. - mondta nyugodt hangon a férfi. Én nem akartam elhinni ezeket a szavakat. Szélvihart is elveszítem? Johnra pillantottam, aki nagyon dühösnek látszott.
- Nem jöhet csak úgy ide, és magának követelni egy lovat. Mit képzel magáról? - kérdezte kiabálva John.
- Nem követelem magamnak, hisz az enyém. Most, ha megkérhetnélek, Alex, szállj le a lovamról! - mondta a férfi, majd átmászott a karámon. Egyre közelebb és közelebb jött hozzánk. A ló meglátta, hogy a férfi közeledett hozzánk, egyből hátrálni kezdett.
- Még is mit csinálsz? Azt mondtam, hogy szállj le róla! - mondta egy kicsit dühösen a férfi, majd lépteit felgyorsította.
- Úgy látszik uram, a ló nem akar magával menni. - mondtam nevetve. Ahogy ezt kimondtam James futásnak eredt. Szélvihar is szaladni kezdett vele szembe, amitől egy kicsit megijedt, de azután szaladt utánunk. A ló átugratott a karám kerítésén, majd egyenest a lovarda melletti erdőbe szaladt. Alig bírtam megmaradni a nyeregben, de azért Szélvihar odafigyelt rám. Egy darabig biztos szaladtunk, majd egy barlangnál megálltunk. Leszálltam a nyeregből, majd a barlanghoz mentem. Egy nagy kerek lyuk volt a barlangszája. Benéztem rajta, de csak a nagy sötétséget láttam.
- Most mi lesz? - fordultam oda az állathoz, mintha tőle várnék választ. Morgásra lettem figyelmes. A barlang felől jött a hang. Mikor odapillantottam egy barna medve cammogott ki onnan. Annyira megijedtem, hogy mozdulni sem mertem, pedig az lett volna a legjobb, amit tehettem volna. A medve egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Éreztem, hogy valaki neki dőlt a hátamnak, majd mikor láttam, hogy Szélvihar az, azonnal felültem a nyeregbe és elvágtáztunk onnan. Mikor már biztonságban éreztem magam megálltunk. Hirtelen csörögni kezdett a telefonom. A készülékért kaptam, ami majdnem kiesett a zsebemből.
- Halló! - kiabáltam bele.
- Alex! Hol a fenében vagy? - hallottam meg John hangját.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Szélvihar mutatja az utat. James ott van még? - érdeklődtem.
- Nem, már haza ment, egy nagy kék folttal a szeme alatt. - hallottam, hogy elneveti magát.
- Megütötted? - kérdeztem lepetten. Nem néztem volna ki John-ból, hogy bárkit is megütne.
- Nagyon feldühített. El nem hiszed milyen jó érzés volt megütnöm. - mondta nagy megkönnyebbüléssel.
- Ugye nem fogja elvinni? - kérdeztem érdeklődve.
- Majd haza jössz és megbeszéljük! Rendben? Egyébként is siess haza, mert kész az ebéd! - mondta, majd bontotta a kapcsolatot.
Elraktam a telefonom, majd alaposan körbe néztem. Körülöttünk hatalmas fák voltak, nem lehetett megmondani merre van a helyes út.
- Te tudod, merre kell menni? - kérdeztem, mire a ló elindult szép lassan sétálva. Csak ültem a nyeregben és bámészkodtam. Erre még sosem jártam, pedig a közelben éltem már születésem óta.
- Nem azért, hogy kérdőre vonjalak, de biztos erre kell jönni? - kérdeztem mire a ló bólogatott.
- Oké! - mondtam és tovább bámészkodtam. Hirtelen kiértünk a sötét erdőből, majd nagy vágtatva visszamentünk a lovardába. John az ajtóban várt ránk.
- Azt hittem eltévedtetek! - mondta.
- Egy darabig én is azt hittem, de Szélvihar tudta merre kell menni. - mondtam mosolyogva.
- Na, gyere! Ki fog hűlni az ebéd! - mondta, majd elindult az épület felé.
Én leszálltam a nyeregből, majd a karámba vezettem a lovat, hagyva, hadd szaladgáljon, majd én is John után eredtem. Ebéd közben mindent megbeszéltünk. Azt, hogy most már ideje lenne elkezdenem készülni a versenyre, ami fél év múlva lesz( igen, fél év,de sose lehet korán elkezdeni a gyakorlást, főleg úgy hogy még ez nekem nem megy annyira.), meg azt is hogy mit fogunk tenni ezzel a James-szel. Addig amíg Szélvihar és John velem van, nem tartok semmitől.
A nap további része unalmasan telt. Egy kicsit lovagoltam, segítettem kitakarítani az istállókat, lemosni a lovakat, majd egy kicsit Sarah-val is lógtam. Most, hogy George már nem jár ide, igazi álom lett ez a hely. Azért nem jár már ide, mert megint beszólogatott, és apámról is tett pár megjegyzést, amit viszont John nem volt hajlandó eltűrni, így szó szerint kirúgta innen. Nagyokat is nevettem rajta, amitől még dühösebb lett, és ettől én egyre vidámabb. Már este fele volt, mikor John azt az ötletet vetette fel, hogy mi lenne, ha elmennénk egyet hamburgerezni. Tetszett az ötlet és nagy meglepetésemre Sarah-t is vittük magunkkal. Jól szórakoztunk és egy kicsit el is felejtettem minden gondom, bajom.Majd haza vittük Sarah-t és utána mentünk mi is aludni.
Tudom, hogy egy ideje nem írtam semmit, de mentségemre szóljon nem volt egy hétig internet és most kötötték be az újat. De itt van és remélem, hogy tetszett. :)