"Sosem gondoltam hogy újra találkozom vele, azt hittem hogy csak a régi álmok kísértenek . Álmaimban visszatér, rám néz és kiment a láng tenger gyílkos karmai közül..."
A történet a Detroit Become Human nevü játékon alapul a történet nem egyezik me...
Azt mondta hogy hamarosan ideér, nagyon érdekel mire készül. Egyszercsak egy ajtó csapódást hallok kintről aztán egy kopogást. Lelkesen kinyitom az ajtót.
-Hát itt vagy. - ölelem magamhoz vidáman. -Tudod sosem kések, főleg ha rólad van szó... de menjünk mert ez a dolog nem várhat. - mutat maga mögé a kinti sötét világba. -Hova? -Nem árulhatom el, ez szigorúan titkos. - karját kinyújtja pontosan úgy mint amikor az első randevúnk volt.
Mármint az még nem volt az vagy igen, magam sem tudom igazán. Belekarolok és követem a relytélyes helyre ahova vinni szeretne. Lépteink lágyan ropognak a vékony fehér hótakaró alatt.
-Akkor mégis itt maradunk ebben a hatalmas városban? - tudakolózik pajkosan a mellettem lévő. -Van más választásom? - megyek bele a játékba. -Nincs. - fogja meg a kezem, pont azt ami meghúzódhatott a délutáni akció alatt.
Kissé felszisszenek.
-Mi az!? - kapja el rögtön, félve hogy ő tett valamit. -Semmi, csak meghúzódhatott egy kicsit. - mutatom neki a feltételesen sérült részt. -Miért nem mondtad előbb. -annyira nézi a csuklóm, biztosan elemzi nem-e lett nagyobb baja. -Nem akartalak felzaklatni, így is elég sok minden történt.
Aggódva végignéz majd felsóhajt. Közelebb bújok hozzá miközben sétálunk a kikövezett ösvényen. Nem húzódik el inkább átkarol. Kellemes tempóban haladunk. Nem sietünk semmiért mégis alig tudom kivárni mit tervezett el erre az estére hogy ilyen titokban tartja előttem.
-Hova is megyünk végülis? - kíváncsian tekintek fel rá hátha most beadja a derekát és elárulja. -Az titok, még mindig de hamarosan úgy is megtudod. - kuncogva sejtelmesen rám pillant.
Hosszadalmas séta után elérünk egy ismerős helyre bár így éjszaka teljesen másképp fest a látvány.
-Ez az Ambassador híd, itt találkoztunk először. - ámuldozok a csillogó víztükörben majd a város fátyolos azonban mégis erős fényeibe. -Igen, Hankel elég sokat szoktunk ide jönni, gondoltam tetszene neked így este. - kémleli a távolban fodrozodó folyót vele együtt pedig a csillagokat. -De mit szerettél volna mondani, olyan izgatott voltál miatta délután. - rátámazkodik a korlátra, majd megköszörrüli a torkát. -Biztos én vagyok neked az igazi? Velem nem az a megszokott életed lenne, egészen megváltozna minden. - bánatos tekintete megáll a nyakam környékén. -Azóta is megvan? - kizökkenve kérdéséből meglepetten veszi kézbe a nyakláncon logó ledkarikát. -Igen, így mindig velem lehetsz akármennyire is messze vagyunk egymástól. - mosolygok rá szelíden.
Apró hópehelyhek hullanak a magasból a kabátunkra, az enyémről leolvadnak ám az övéről nem. Egyre meghittebb lesz a hangulat körülöttünk, szemei egyre jobban ragyognak ahogy figyeli a város távoli fényeit.
-Connor miért kérdezel ilyet, hisz tudod te vagy a legfontosabb a számomra. - helyezem a kezem a vállára de ő nem mozdul.
A hópehelyhekből puha lepel képződik a hideg aszfalton és a vállán. Megvan mivel vethetek véget a búskomorságának. Gyúrok egy kisebb hógolyót majd nem túl erősen hátba dobom.
-Szóval így állunk - megfordul és ő is gyúr egy hógolyót azzal utánam ered. -Nem kapsz el! - kezdek el futni mikor észlelem hogy a nyomomban van. -Te csak azt hiszed! - nevet fel elbizakodva.
Mire feleszmélek egy kisebb hógolyócsata kellős közepén találom magam.
-Megvagy!!
Elkap, csiklandozással támad. Ujjai olyan fürgék alig bírom ki nevetés nélkül. Annyira kimerít inkább elfekszem a földön ő pedig felém magasodik.
-Elég megadom magam, megadom magam, nyertél! - könyörgök neki kuncogva. -Rendben, szabadon távozhat a kisasszony ha felel egy kérdésemre. - csalafinta mosoly ül ki az arcára. -Jólvan és milenne az. - egyezek bele az alkuba.
Pár percig csendben elmélázik szemeinben.
-Leszel a feleségem?
Hirtelen arca komollyá válik én pedig teljesen elpirulok. Feláll, felsegít és letérdel elém azután a kabátzsebéből kivesz egy apró dobozt.
-Connor... - a szám elé teszem a kezem. -Tudom örültség de a világ legboldogabb androidjává tennél.
Megremegek ám ez nem a félelemtől inkább az elképesztő boldogságtól.
-Igen, igen! - vetem magam a karjai közé.
Felhuzza az apró kéken megcsillanó drágakővel díszített gyűrűt és megcsókol.
-Ezt már előre kitervelted, ahogy mindent szoktál, tudom. - csípem meg az arcát. -Eltaláltad lebuktam, mert egy ilyen szép hölgynek csak a legjobbat szeretném.
Hirtelen belém nyilal valami, arcomról lefagy a mosoly amit az előbb ha akarták sem lehetett volna levakarni olyan boldognak éreztem magam azonban most csupa kétség fog el.
-Mi a baj? - karol át majd magához húz. -Connor... itt Detroitban nem házasodhatunk össze, törvénybe ütközik, android és ember nem vehetik el egymást... -Hacsak.... -Hacsak mi? - figyelem reménnyel és eltökéltséggel teli arckifejezését. -Ha én ezt már előre elintéztem. -Hogyan, egy törvényt nem változtathatsz meg csak úgy. - értetlenkedve tárom szét a karom. -Ha egy állami személy ad minket össze, már pedig neki erre van joga akkor nem sértünk meg vele semmi szabályt. - vázolja jól kifundált ötletét.
Zavartan nézek rá mire ő rögtön folytatja.
-Markus jó barátom ezért megkértem hogy intézze el nekem ezt az apró dolgot. -Hihetelen vagy! - ámulok el vidáman. -A hihetetlen erős szó. - húzza ki magát kacéran. -És mikorra tervezzük az esküvőt? - Esetleg nyár közepén, azért mert nem szeretném hogy bárki megfázzon a hidegben miattunk. - elgondolkodik egy pillanatra majd bólint. -Nagyszerű ötlet. Nem mintha nem szeretném a telet viszont a nyár tökéletes ilyen alkalomra.
Leülünk a közeli padra és csendben élvezzük egymás társaságát. Már régen volt ilyen nyugalomban részünk. Lassan összekulcsolom a kezünket, látom ahogyan eltűnik róla a bőr.
-Connor? -Hm? -Köszönöm. -Micsodát? - tekintete érdeklődve az enyémbe mélyed. -Hogy megmentettél. - válaszolok őszintén. -Ha te nem lettél volna ott akkor, biztosan nem élnék. Sokkal tartozom neked ezért. -Ez természetes, sosem hagynám hogy bármi bajod essen. De kedvesem.... hisz te is megtetted ezeket értem, sőt talán többet is.
Megpuszilom az arcát ő pedig rögtön elkékül.
-Olyan vagy nekem mint egy lovag, vagy egy testőr, a társamként mindig ott voltál hogy kisegíts a bajból és most már a páromként. Ennél szebbet nem is kívánhatnék.
A kabátja alá simulók, érzem a kellemes melegségét amit bőre áraszt.
-Mindig vigyázni fogokrád. - simít meg majd egy csókot nyom hideg arcomra. -Te vagy az én védelmezőm.
Nem felejtettem ám el ezt sem💙🤫
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
