A Védelmező

24. rész Apró remény

Megrázkódom és riadtan felülök az ágyamban.

-Megint egy rémálom? - kérdezi aggódó szemekkel a barátnőm, aki mindennap meg látogat, hogy ellenőrizze minden rendben van-e velem.

-Ne aggódj jól vagyok. - nyugodt hanggal próbálom leplezni a bánatom ám ő át lát rajtam.
-Nem hiszem, mióta az.. történt nem vagy önmagad. Teljesen elszigelődtél a külvilágtól, nem vagy már az a vidám, életkedvel teli lány akit ismertem. - helyezi a kezét a vállamra.
-Túl jól ismersz. - mosolyodok el a sírással komoly harcot folytatva.

Az asztalra tekintve meglátom a pici led karikát azután a kezembe veszem.

-Hiányzik igaz?

Könybe lávadnak a szemeim ahogy a halvány kéken pislákoló karikára majd a szemeibe nézek.

-Nem is tudod mennyire. - arcom a tenyerembe temetem mert nem akarom hogy lássa mennyire megtörtem.

Mellém szegődik, átölelve.

-Minden rendben lesz.

Pár perc elteltével, miután megnyugszom, kikisér a nappaliba majd leülünk a kanapéra.

-Hozok egy teát.

Én csak bólintok viszonozva a kedvességét.
Már három hónap telt el mióta Connor elment. Nem is értem hogy bírtam ki, talán mert ilyen jó barátom van. A seb a szívedben viszont azóta sem fort össze, inkább a kis lyuk mintha még jobban nőne szétszakítva lelkem, tátongó űrt hagyva maga után.

-Ma az egész napot veled töltöm, rendben? - leül mellém aztán oda adja a bögrét.
-Köszönöm. - kortyolok bele a bögre tartalmába, a kellemesen meleg és nem nyelvet leforrázó teába.
-Tudod, amikor kisebbek voltunk, mindig próbáltunk találkozni pedig egy cseppet sem laktunk egymáshoz közel. Majdnem minden nap írtunk egymásnak hogy hogy van a másik...
-Igen mire akarsz kilyukadni? - vigyorodik el miközben felvonja a szemöldökét.
-Arra, hogy soha nem fogom megbánni hogy te lettél a legjobb barátom.
-Jaj ne mondj ilyeneket mert így is mindjárt elbőgöm magam. - azzal olyan szorosan magához ölel mintha soha nem akarna elengedni.
-Én sem bántam meg. - suttogja a fülembe.

Elenged azonban észre veszem kissé gondterhelt szemeit.

-Biztos el akarsz menni Detroitból? Hiszen nem rég érkeztél meg és még hozzá van egy klassz munkád is.

Sohajtok egyet. Le helyezem a sárga csíkos bögrét az asztalra, ügyelve nehogy olyan helyre kerüljön ahol könnyen leverhetjük.

- Nem tudnék azzal a gondolattal itt élni hogy Connor már nem lehet velem.
-Ezt megértem de... - egy kopogás szakítja félbe megkezdett mondatát, érdeklődve feláll ellenőrizi ki is érkezett.
-Óh nagyszerű, az RK900-as akar veled beszélni. - a kilencszázat erőteljesen megnyomja.

Még mindig neheztelve rá, pedig azóta hónapok teltek el, rengeteget változva közben.

-Jó reggelt Miss Wheit, azért jöttem hogy beszéljek egy kicsit önnel.

Nem tudom mit szeretne Nines mondani ám furdal a kíváncsiság így meg engedem hogy beljebb jöjjön.

-Én is ugyan ezt mondtam az előbb. - feszeng a barátnőm, vérbenforgó tekintettel követve a vendéget.

Rá nézek hogy bízhat benne ám ő csak nem változtat véleményén.
Közelebb lép hozzám az android de nem ül le csak körbenéz.

-Mit akarsz tőle már megint, talán újra le akarod lőni mint akkor, vagy ismét én következem...
-Evi kérlek... bízz benne.