A Védelmező

22. rész Megtört szív

- Kapitány kérem úgy érzem igen is készen állok a bevetésre.
-Mrs Wheit én nem kételkedem önben de ehez több kell mint elszántság, több évnyi tapasztalatra van szükség és ön még csak most került hozzánk... arról nem is beszélve hogy a legutóbb a társa és ön is nagy veszélynek tette ki magát.
- Kapitány én...
-Ne haragudjon Miss Wheit, erre igazán nincs időm, amit mondtam meg mondtam, kérem távozzanak. -kezével az ajtóra mutat miközben gondterhelten támasztja a fejét és buzgón olvassa a jelentéseket.
-Kérem Connor ön talán jobb belátásra tudja bírni.

-Vivien várj! -kiált utánam.
-Hazaviszlek. - beleegyezve biccentek majd követem a járőrkocsiig.

Az útakon alig van forgalom, a város minden lakója vagy elment már vagy biztonságos helyre húzódott.
A régi ház amiben gyermekkorom egy részét töltöttem még mindig itt áll, úgyan úgy mint amikor vissza jöttem.
Mégis kissé fura érzés belépnem az öreg tölgyfa ajtón.

-Mégis mi volt ez az őrsön? -szemöldökét felhúzza kézét keresztbe rakja a mellkasa előtt.

Hangja most nem lágyan hanem szigorúan cseng a szobában.

-Nem hagyom hogy egyedül menj, nem fogok itt ölbetett kézzel várni amíg odakint több ezren meghalnak.

Egy darabig némán néz maga elé aztán rám.

-De pedig pont ezt fogod tenni, nem kockáztatok egy emberi életet sem.

Szavai hűvösek, nem tudom mit mondhatnék ám egyszerre kiszökik belőlem.

-Szóval csak egy ember vagyok a számodra? Nem tudom hányszor álltam melletted, hányszor mentetelek meg a haláltól, vagy csak a munkád része voltam!?

Arcárol a meglepetség tükröződik vissza, ledje sárgán forog.

-Igen, eleinte az voltál...-feleli őszintén mostmár vörös leddel.

Egy pillanatra kihagy a sziverésem.
Inkább megkérdezem hogy jól hallottam amit az előbb mondott.

-Mi...?
-Aznap amikor vissza jöttél nem véletlenül találkoztunk, tudtam hogy
akkor érkezel. Parancsba adták hogy védjelek meg az RK900-as androidtól vagyis Ninestől, mivel te az egyik célpontja voltál, már kezdetektől fogva...

Teljesen lefagyok, ez nem igaz, ez csak egy álom, egy nagyon rossz álom, mintha minden megálna körülöttem.

-Hidd el eleinte nem is akartalak megismerni. Nem akartam, hogy ismerj, nem akartam, hogy mindent tudj rólam de nem tudtalak ki verni a fejemből.
-Szóval ez az egész csak... csak a rohadtt munkád miatt volt! Miért, miért hazudttál, csak mondtad volna el! -borulok ki még jobban.
- Azóta sok minden megváltozott... Had magyarázzam meg! - kérlel de nem tudom mit higyek.
-Nem, nincs mit megmagyaráznod!
-Vivien én...
-Miből is gondoltam, hogy egy android és egy ember azt hittem benned megtaláltam azt akit kerestem.... azt hittem megváltoztál! - most már a könyveim is kifolynak.
-Azt hittem lehetsz ember...Most menj el! TŰNJ EL!!

Nem szól semmit csak csendben kisétál a bejárati ajtón aztán halk léptekkel elmegy.

Hogyan is gondolhattam volna hogy ez működni fog, én csak egy elvégzendő feladat voltam a számára amit teljesíteni akart. Hogyan hihettem neki.

Berohanok a szobámba és az ágyra roskadva arcom párnáim közé nyomom, nem tudom megálni hogy ne törjek ki ismét könnyek között.

-Apának igaza volt az androidok soha nem érezhetnek hiszen ők csak... ők csak...

Testem megremeg ám most erősebben mint máskor, ezt még tetőzi a melkasomban érzett szúró fájdalom.
Mintha a szívem egy darabját tépték volna ki, erősen megszorítom. Kiáltanék de egy hang sem hagyja el a torkom, csak bensőmben. Ekkor észreveszek valami furcsát amit még eddig soha nem láttam. A kéz fejemen aztán ahogy jobban figyelem a ruhámon keresztül is áthatol egy kis kék fény ami egyszer eltűnik máskor pedig egyre erősebben gyúl fel.

-Ez a szívem? - kérdezem magamtól értetlenül fürkészve az apró ritmusokat.

Gyorsan végig futtatok egy rendszer ellenőrzést.

Szív, jobb pitvar és ball szívkamra megfelelően működik de megterhelés alatt áll, stressz szint túl magas 93%.

Piros betük szintén azonos színű keretben jelzik hogy minnél előbb meg kell nyugodnom.

Ez még kiskoromból lehet, ez is az aktiválástól működhet most.
Nem csoda hogy a kék az egyik kedvenc színem. Az ember mindig hallgasson a szívére.

Mosolyodok el ettől a gondolatomtól.

Sztresszint csökken: 80%,67%...35%.
Rendszer optimális állapotban.

A kis betük most már halvány kéken mutatják hogy minden rendben.

-Szóval a te fényed jelzi ha baj van. - simítom meg az elhalványuló majd már csak pislákoló részt.

Szemeimnek viszont nem tudok parancsolni, elalszom, ez az egy hét akció rendesen kifáraztott, testileg, lelkileg egyaránt.

°°°°°°

Egy gyönyörű kertben térek magamhoz. Fái virágait lengén fújja a langyos szellő. Tava pedig tükörsimán szikrázik a rajta cikázó napsugártól.

-Ez gyönyörű.

Ámultan nézek szerteszét, de aztán megakad a szemem a márványkövezett híd túloldalán álló alakon.
Ahogy közeledem egyre ismerősebb lesz, sziluettje, testartása.

-Connor? Connor! Annyira sajnálom amiket mondtam...

Ahogy megérinteném abban a pillanatban köddé válik és a környezet is megváltozik vele együtt.
Most a lágy szelőből csontig hatoló vihar kerekedik. Iszonyatosan elkezdek fázni, bele remeg minden porcikám. A jeges tavacska közepén találom magam, úgy érzem nem tudok egy tapodtat se mozdulni, ledermedek. A földre rogyok, könnyeim megfagynak amint lefolynak az arcomról.

-Kérlek bocsáss meg... hüpp...hüpp. -suttogom magam elé, ám a tomboló szélvihar elnyomja a hangom.

Alig bírok mozogni egészen megdermedek.
Mégis valaki meghallja kérlelésem, mert egy finom kéz érintését érzem a vállamon amivel felmelegít.

-Connor?! - ugrok a nyakába.
-Itt vagyok, nem kell félned.-karol át.
-Én annyira...
-Tudom, tudom, tudom...

Hangja egyre jobban visszhangzik a fejemben. Levegőért kapva ébredek, hunyorogva tűnődök magam elé meredten, szomorúan.

-Ez megint csak egy álom volt, egy álom.

Kikászálódom az ágyból majd a nappaliba megyek, leülve kanapéra. Bekapcsolom a tévét hogy feletessem a gondolataimat. Csatornák váltogatásakor kiszúrok valamit.

-Kérjük a lakosság figyelmét hogy ne tartózkodjanak az utcákon aki teheti pedig hagyja el a várost. Erős veszélyhelyzetet jelentett ki a kormány ezért kirendelték a Detroiti rendőrséget és katonaságot.

Most kaptunk egy friss hírt miszerint
Anderson Hadnagy és csapata tartják fel a harcképes android mozgalmat a katonaság pedig készültségben.

Még egy fejlemény: ismeretlen android kezében nem felismerhető tárgyal egy közeli elhagyott építési területre menekült, őt vakon követte az egyik rendőr android.

-Ne. Mond, hogy nem ő az.. oda kell mennem. - ugrok fel a kanapéról megszorítva a kezemben maradt kapcsolót.
-De hogy jutok oda. Megvan!-gyorsan a telefonom után nyúlok.
-Evi vedd fel kérlek...
-Szia, mi az miért hívsz ilyenkor, tudod te hány óra... valami baj van?
-Igen, nagyon sürgősen ide kell jönnöd. -kapok a kabátomért és idegesen az ajtóba állok várva válaszára.
-Jézusom, oké látom nem téfa, tíz perc és ott leszek, jó?
-Jó, jó csak siess!

Úgy érzem nagy hibát követek el ha nem érek oda időben, talán életem egyik legnagyobb baklövését.