A Védelmező

2. rész Különös ismerős

Végre megérkeztem. Leszámítva a több mint hat órás hajó és vonat útat, meg persze ezt a kis két órás buszozást. Mondhatni semmiség, igaz? Viszont soha többé nem fogok ekkora utat megtenni egy munkalehetőség jobban mondva áthelyezés miatt. És pláne nem fogom ezeknek a közlekedési eszközöknek a szolgáltatásaira bízni magam csak azért mert rettegek a repüléstől.
Túlzott félelmem a váratlantól az életem minden egyes szempontját befolyásolta, kis iskolás koromtól kezdve a vizsgázásom napjától egészen a jelenlegi életemig. Mindig is egy kis önbizalom hiánnyal küzdöttem. Ám a hangszóró érdes férfi hangját meghalva veszem észre, hogy a következö megálló az ahol le kell szállnom így felállva megnyomom a jelzőt, türelmesen várva, hogy meg álljunk. A buszsofőr figyelmesen kiveszi a csomagtartóból a bőröndöm, illedelmesen megköszönve segítségét indulok el a megadott útvonalon. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok még oda találni.
Elsem hiszem hogy annyi év után vissza költözhetek ide, Detroitba. Már nagyon hiányzott mióta elkőltöztünk. Már lassan négy éve. Nem tudom mi lett a régi otthonommal mióta a baleset történt, nem kaptunk róla semmi hírt és tulzottan a szüleimet nem is érdekelte. Inkább megkönnyebbülve vették tudomásul hogy a költözéssel a lányukat biztonságban tudhatják. Sokat változott a város viszont egy valami még sem, az a hatalmas híd és a gyönyörű kilátás. Ekkor hirtelen jelez a telefonom.
Anyukám írt, biztos aggódik, hogy ide értem-e már.

Csak szerettem volna tudni hogy minden rendben. Majd írj. Puszi. : )

Máris hiányoznak. Elterelve figyelmem észre sem veszem, hogy épp az úttest felé tartok. Ám egy hang a távolból figyelmeztet a veszélyre.

- Vigyázzon!

A felém száguldó autót észlelve teljesen ledermedek. Elugranék de testem nem engedi. A hang tulajdonosa rögtön ott terem, egy szempillantás alatt. Félre ránt mielőtt még elgázolhatna. Ettől elveztem az egyensúlyom a földön találom magam.

-Jól van kisasszony?
-I-igen.
-Ne hívjak orvost, mentőt? - kérdez érdeklődve hallgatva.
-Nem, semmi szükség rá. - rázom meg a fejem.

Ahogy felsegít feltűnik, hogy eltűnik a kezéről egy részen a bőr, akárcsak egy androidnak.

- Várj!-kiáltok utána mielőtt elmehetne.

A megmentőm visszafordul és kérdőn néz rám. Nem tudom mit mondjak ezért csak ezt tudom kinyögni.

- Hogy voltál ilyen gyors?

Ennél jobb nem jutott az eszedbe?

Szitkozódok magammal.
Mintha nem is hallotta volna.

- Az előbb majdnem elütötte egy személyjármű. Biztosan jól érzi magát?
- Igen.- nézek végig magamon sérülés után kutatva.
-Egyébként elnézést, hogy be sem mutatkoztak. A nevem Connor. - mutatkozik be.
-Az enyém Vivien. Vivien Wheit.

Én sem tudom miért, talán köszönönet nyílvánításként, megölelem.
Egymás szemébe nézünk, olyan közel kerül az arcunk egymáshoz, őt azonban ez nem nagyon ejti zavarba ellentétben velem.

- Szívesen.

Érzem olyan vörös leszek mint egy paradicsom és hirtelen elengedem.

- N-e.. ne haragudj nem tudom mi ütött belém.-motyogom.

Mit művelek még csak nem is ismerem.

- Semmi baj. -ennyit mond és elmosolyodik.

Hogy lehet ilyen kedves velem hiszen csak most találkoztunk. Mintha az előbb nem történt volna semmi.

- Ha szeretné haza kísérem.

Meglepetten de beleegyezek.

- Öhm... rendben.

Elindulok egyenesen a már ismerős utcán, ő pedig minimális távolságot tartva követ.
Útközben elmesélem neki, hogy és miért vagyok itt, ő pedig csak csendben hallgat. Mellette valahogy nem érzem olyan egyedül magam, nem tudom de mintha ismerném valahonnan. A hosszú séta végén megérkezünk aztán megállunk a ház előtti kis kerítésnél.

- Ez az!-kiáltok fel vidáman, felismerve a régi otthonom. - Kár hogy elmész.
- Sajnos még sok elintéznivaló dolgom van.

Szerintem észreveszi lehangoltságom amiatt miszerint elmegy ezért valami vigasztalóbbal igyekszik előhuzakodni.

-Holnap a parkba megyek, örülnék ha eljöne velem. - teszi kissé zavartan a tarkójára a kezét.

Bólintok, ennyivel igazán tartozok neki, legalábbis azt hiszem.

- Rendben, szívesen veled megyek.

Mi a csuda, nem mehetek csak úgy el egy vadidegennel sétálgatni.

- Akkor holnap, el jövök önért. Öt óra megfelel?
- Persze. Holnap.-intek neki bezárva magam után a kaput.

Miért mondtál igent, miért? Ahhh!

Nézem ahogy elmegy. Járása olyan elegáns, egyenes hát, emelt fő.
Egyre jobban kételkedem abban, hogy ő tényleg ember.
Újra egyedül maradok, egyedül az emlékekkel és a kusza agyszüleményekkel.
Belépek az ajtón, egy éles nyikorgással fogad a hatalmas és üres ház. Körülnézek, pont olyan mint amilyenre emlékeztem, a tűzet elszenesedett bútorokat plusz a megégett falakat leszámítva.

-Mondhatni otthon édes otthon.

Lehelyezem a telefonom az asztalra ám amint leteszem azonnal rezegni kezd. Egy régi ismerős, helyesbítek egy régi jó barát.

- Szia Evi, de rég hallottam a hangod, igen ide értem hála egy kedves idegennek, Connornak. Meg mentett. -mesélem neki a történteket.
-Várj mond mégegyszer... Connor?
- Igen, miért? - húzom fel a szemöldököm fúrcsálva reakcióját.
- Ő egy Android nyomozó!!

Majdnem eldobom a telefont, nagyon izgatott lesz a hírtől.

- Arra én is rájöttem hogy android.

Nem nagyon rejtette el.

-De van egy aprócska probléma...
-Igen? Gyerünk, ne csigázz tovább.

Nagyot sóhajtva belekezdek.

-Csak... hogy.. holnap találkám lesz vele.

Úristen kimontam.

- Mi! Viccelsz? Nem randizhatsz mindenkivel akibe csak belebotlazs az utcán.
-...?
-Nem viccelsz.. Oké vázolom a tervet.

Te jó ég mi lesz velem, nem vagyok normális egy androiddal lesz találkám úgy, hogy még nem is ismerem. Vagy még is magam sem tudom már. És azt sem tudom mit akar valójában.