A Védelmező

23. rész Érted bármit

Hallom hogy egy kocsi parkol le a házam elé. Szaporázva lépteim megyek ki.

-Na itt is vagyok, miért hívtál ki éjnek évadján?
-Öszevesztem Connorral és... - de mielőtt befejezhetném félbeszakít.
-Óh csak erről van szó, nyugi minden rendbe jön. - teszi a tenyerét a vállamra.
-Nem csak erről van szó, út közben elmagyarázom. - bólintva az ajtóhoz lép.
-Várj még kell a jelvényem! - gyorsan le kapom a szekrényről majd követem.

Út közben elmagyarázom neki mi is történt pontosan.

-Azt nem gondoltam hogy ilyen komoly.
-Minnél előbb bocsánatot kell kérnem tőle mert... - össze szorul a gyomrom az idegeségtől.
-Nem veszíthetem el, most nem.
-Ne aggódj. - mosolyodik el együttérzően majd ismét az útra koncentrál.

Sosem bánom meg hogy ő a legjobb barátom, ha szükségem van rá mindig mellettem áll. Akármi is történjék.
Mikor oda érünk rengeteg rendőrautó áll az úton, épp hogy meg tudunk állni valahol.

-Hölgyeim nem mehetnek tovább ez a rendőrség által lefoglalt terület. - állít meg minket egy rendőr.

Számítottam erre úgyhogy felmutatom a jelvényem, aminek láttán azonnal tovább enged minket. Mindenhol harckocsik és rendőr autók. Az aszfalton pedig megannyi holttest hever, mind ember mind android. Úgy látszik az emberek állnak nyerésre, bár kétes érzéseim vannak. Ahogy végig megyünk köztük minden élő arcáról a félelmet és feszültséget szűröm le, ám ezt kötelességtudatukkal elhessegetik.

-Vivien ön mit keres itt? -szólít meg a hadnagy az egyik járőr autó mellől észrevéve engem.
-Uram sajnálom hogy megszegtem a parancsot de meg kell keresnem Connort, nagyon fontos lenne.

Aggódva a romos lakóház felé pillant.

-Már legalább egy fél órája ment be.

Hirtelen egy hatalmas robbanás rázz meg mindenkit, az említett épület lángokba borul.

-Ne. Be kell mennem!
-Vivien ezt nem engedhetem életveszélyes, egy ember sem élné túl, egyikünk sem lenne képes rá. -ragad meg a vállamnál vissza fogva.

Lesütöm a tekintetem, eltöprengek.

-Egy ember talán nem, de egy android igen. - nagy nehezen eleged aztán azzal a lángokban álló épületet veszem célba, lépteim futásba váltanak át.

Az ajtónál megtorpanok, a lángok ide még nem értek le.
A lépcsőn felfutva egyre sűrübb a füst, kabátom szélét a arcomhoz fogom úgy haladok egyre feljebb.
Sehol sem látom a társam, a lángok és a füst egyre csak nől.
Egyszercsak nagy recsegésre kapom fel a tekintetem, leomlik előttem egy oszlop ami tartotta a mennyezetet, sikerül elugranom mielőtt betemetne maga alá.
Pont mint gyermekkoromban csak ott nem önszántamból mentem be egy lángoló házba.

-Gyerünk, tovább kell mennem.

A feszültség egyre fokozódik bennem ahogy keresem a kiutat a tetőre, amikor egy alak tűnik ki a füstömeg közül.

-Connor?
-Nem hinném. - lép közelebb, majd egy kést nyom a torkomhoz.
-Ian...
-Most pedig velem jöszz, vagy választhatod a gégemetszést is ha elenkezel. - nem próbálok elmenekülni, azt teszem amit mond.

A tetőre felérve általam jól ismert hang üti meg a fülem.

-Engedd el!!

Connor elöki a fogvatartómat így kiszabadulok a karmai közül

-Fuss!

Elbújok egy eldugottabb részre reménykedve hogy ő is követ.
Félek sőt rettegek hogy mi lesz. Akkor sem merek előjönni mikor egy éles és kétségbeesett kiáltást hallok ami egyszer csak elhal.